Ez itt alább egy visszatekintés: a mai napot és a mai körülményeket tudomásul véve emlékezünk meg egyrészt egy száztizenöt, másrészt egy ötvenöt évvel korábbi napról. A korábbi dátum – legalább is névleg – egy egész ország, egy szellemi szakma, a magyar kultúra számára nevezetes; a későbbi csak a magam számára az. Száztizenöt éve, 1905. április 11-én született József Attila, és ennek az eseménynek tiszteletére 1964. óta ez a nap Magyarországon minden évben a Költészet Napja, amelyet a versek szerelmesei igyekeznek méltó rendezvényekkel felékíteni.
A másik dátum, amelyet még csak nem is tudok ma már napra pontosan felidézni, az 1965. évi iskolai szünetre esett. Végzős technikumi hallgató voltam, és a kissé különc, de nagy tudású, mély műveltségű magyar tanárunk azt kérte tőlünk, hogy a szünet alatt válasszunk ki egy tetszőleges regényt, novellát, drámát, filmet, verset, és írjunk róla kritikai elemzést három-négy oldalon. Hosszú habozás után egy verset választottam: a József Attila által 18 éves korában írt „A Kozmosz éneke” című szonettkoszorút, lásd például itt:
Szükségesnek tartok itt egy rövid szakmai kitérőt. A szonettkoszorú alapja egyetlen szonett, az úgynevezett mesterszonett, amelynek rendre mind a tizennégy sorát egy másik szonett kezdősoraként, majd a mesterszonett következő sorát annak a másik szonettnek a záró soraként használja a költő. Amikor ez megvan, akkor lép egy sornyit, és a mesterszonett következő sorával kezdi, majd az azt követő sorral fejezi be a következő új szonettet. Ezen a módon tizennégy újabb szonettet ír meg; a tizennegyedikre az jellemző, hogy a mesterszonett utolsó sorával kezdi, és a mesterszonett kezdő sorával fejezi be. Ez a leírás olvasatként elkerülhetetlenül bonyolult, a művet megnézve azonban azonnal egyértelműen látszik a séma. Itt van a kitérő vége.
Természetesen nem vagyok képes visszaidézni az ötvenöt évvel korábbi amatőr esszémnek talán egyetlen mondatát sem, de a fő megállapítására máig is emlékszem. Ez formailag egyetlen, tartalmilag két sorra vonatkozott: a „származtatott” első szonett kezdő sorára, amellyel ugynakkor – kényszerűen – a „származtatott” tizennegyedik szonett befejeződött. Ez a sor így hangzik: „Külön világot alkotok magam”.
Azt hiszem, csak egy kreatív szellemmel megáldott lángész képes megalkotni egy olyan négy szavas mondatot, amelynek a szövegkörnyezettől függően mind a négy szava más-más módon érthető. A szonett kezdetén a mondat „külön világ” része azt jelenti, hogy minden emberi egyed egy speciális, bárki mástól mind fizikai, mind szellemi értelemben eltérő rendszernek tekinthető. Ebben a rendszerben alapvetően azonos, de részleteikben számos ponton eltérő részrendszerek működnek: mechanikus (szilárd, de rugalmas vázrendszer, az ízületek, az izmok és az inak kapcsolatai), hidraulikus (a vérkeringés, a vizelet, a verejték és egyéb testi folyadékok feldolgozása), pneumatikus (légzés, táplálékfeldolgozás, köhögés és tüsszentés, beszéd és hangadás), villamos (az ingerületek, észlelések, idegrendszeri parancsok fogadása, feldolgozása, átalakítása, továbbítása). Az „alkotok magam” állítmányi-alanyi részlet jelentése itt nem több, mintha csak annyi állna ott: „vagyok [én]”. Ha tehát a teljes mondatot értelmezzük, nagyjából annyit jelenthet: „Minden ember a többiektől eltérő rendszer”.
Ettől a kijelentéstől jut el a költő százkilencvenhat soron át mesteri tartalommal és a szigorú formai előírásokat betartva a formailag ugyanúgy hangzó, de jelentésében tökéletesen eltérő záró sorig. Amit itt olvashatunk, az már nem egy ismert tény megállapítása, sokkal inkább egy ígéret, egy célkitűzés, akár egy „ars poetica” is lehet. Itt a „világ” a mondaton belül továbbra is tárgy, de már nem az emberi testet, hanem – a címválasztást is magyarázva – az Univerzumot, a Kozmoszt jelenti. A „külön” jelzőt az olvasó belső füle szívesebben olvasná „különb” értelemben, mert így együtt már azt jelentené, hogy a létezőhöz képest jobb, tökéletesebb, igazságosabb lesz a megcélzott, az inkább még csak elképzelt világ.
Nagyon fontos a szerepe az „alkotok” állítmánynak. A koszorú legelején csak a létige passzív szinonimájaként szerepel, itt azonban már nagyon is aktív értelemben: gyakorlatilag a teremtéssel, létrehozással rokon értelmű. Hasonlóan alakul át a „magam” alany is: a koszorú elején csak a személyes névmást helyettesíti, itt azonban már azt is kifejezi, hogy ehhez az alkotáshoz nincs szüksége a költőnek senki más segítségére, se emberi, se akár isteni közrehatásra; kizárólag a költő leírt szavai hozzák létre az elméjében élő új, jobb világot.
Ennyi jutott úgy hirtelen eszembe a holnapi napról. Talán még két dolog: József Attila 18 éves korában írta meg ezt a szonettkoszorút (előtte magyar nyelven még senkitől nem adtak ki hasonlót), és én sem voltam több 18-nál, amikor az amatőr esszét megírtam. Annyit teszek még hozzá, hogy az azóta eltelt ötvenöt év alatt magam is alkottam három szonettkoszorút: szándékom szerint mindegyikük egy-egy „külön világ”.
Napjainkban gyakran jelennek meg elvileg hasonló tartalmú cikkcímek önmagukat ellenzékinek valló médiatermékek hasábjain: “Hambalgó Dömötör ismét elnyert egy 12 milliárdos közbeszerzési pályázatot”. Meglátja ezt egy önmagát szintén ellenzékinek valló átlagos olvasó, és vajon mi fut végig a fejében? Mégpedig akkora erővel, hogy azon nyomban kommentárt is ír a közzétett cikk alá: “Na tessék, már megint ez a semmire kellő oligarcha gazdagodik 12 milliárddal, a mi pénzünkből!”
Ahhoz, hogy Hambalgó úr cégének ezzel foglalkozó munkatársai egy ésszerű vállalási összeget jelölhessenek meg, sokrétű munkát kell végezniük. Természetesen adniuk kell egy becslést a feladat végrehajtása során várhatóan felmerülő kiadásokra; ez az alap. Igyekezniük kell emellett kipuhatolni, milyen árat tartana elfogadhatónak a megbízó, és azt is, hogy versenytársai várhatóan mekkora összeget jelölnek meg a saját ajánlatukban. Nyilván hasznos figyelembe venniük, hogy hasonló tartalmú korábbi pályázatok során mekkora vállalkozási összegek bizonyultak egyrészt esélyesnek, másrészt elfogadható nyereségrátát biztosítónak; akár maguk voltak a fővállalkozók, akár más hazai vagy akár nemzetközi cégek. Fontos részletkérdés, hogy a megbízó mekkora nyereségrátát tarthat elfogadhatónak a vállalkozó számára.
A fenti két, tartalmában lényegesen eltérő, ám célzatában azonos intézkedés közül az elsőre vonatkozóan nálunk is történt (vagy az ígéretek alapján történhet) valami hasonló a vállalkozások tovább élése érdekében, bár már ez is ellentmond az Orbán-féle „ajándékpénz” elgondolásnak. A második, nem kevésbé fontos elgondolásnak azonban mindeddig hírét sem hallottuk. Az eltelt hónap alatt hivatalosan, ismert mértékben munkanélkülivé és így munkabér nélkülivé válók tömege már most több tízezer, és még csak a kezdetnél tartunk. A munkanélküliség ilyen gyors növekedése most azt a szektort is komolyan érinti, amelybe a középosztály egyedei tartoznak, akikre és családjukra a viszonylag biztos megélhetés, de jelentős tartalék felhalmozására való képtelenség jellemző.
Még nem teljes mértékben ismert, honnan igyekszik plusz bevételt szerezni a költségvetés, bár egyes elgondolások komoly ellenszenvet váltottak ki. Nem kevésbé érthetetlen az elmaradt pénzelvonások sokasága, például a dúsgazdag oligarchák befizetésre kényszerítésének hiánya. Kíséri mindezt az Európai Unió részéről megnyilvánuló nagylelkű segítőkészség teljes lebecsülése, tagadása.
Minden másodperc elteltével egyre többen élünk itt a Földön; abban a fázisban vagyunk, amikor a születések dinamikája még erősebb az elhalálozások dinamikájánál. Akárhányan legyünk is azonban, biztos, hogy nincs közöttünk két olyan élő ember, akik minden lehetséges jellemzőjükben, leírásukban, mutatójukban teljesen azonosak lennének.
Konkretizáljuk az utóbbit. Ami engem illet, többször bevallottam már, és új Facebook profilképem is megerősíti, hogy életkorom túlhaladta a két X-et, sőt: előttük büszkélkedik egy L is. Ugyanez a három betű, fordított sorrendben, jellemezhetné akár a testfelépítésemet (pólóméretemet) is; szerencsére nem így van. De maradjunk az életkoromnál. Az eddig betöltött hetvenhárom évem nagyjából megegyezik egy ma itt nálunk születendő hímnemű egyed átlagosan várható élettartamával, amiből eléggé megalapozottan vonhatom le azt a következtetést, hogy nem sok az esélyem jelenlegi életkorom megduplázására. Ehhez a tényhez legfeljebb a tudomásul vétel szintjén viszonyulok, nem kelt bennem sem örömet, sem félelmet. 
Biztos azonban, hogy befolyásolja a mindennapjaim során elém kerülő történések számomra relatív fontosságát, így azt a módot is, ahogyan fogadom őket. Ha valaki rászánja az időt, akkor nagyon jól lemérheti ezt az általam napról napra odapöttyintett Facebook reagálások hangnemén. Megértem, hogy nem könnyű őket egyetlen olvasásra elfogadniuk azoknak, akik nagyon máshoz vannak szokva, akiket észrevételeik megfogalmazásakor domináns módon az érzelmeik irányítanak. Azt is be kell vallanom, hogy minél inkább ilyesmit látok másoktól, annál fokozottabban hangsúlyozom a saját reagálásaimban a rációt, a logikát, a földhözragadtságot. Előfordul, hogy ebben a gúny, az irónia, a szkepszis, sőt talán a cinizmus fegyverét igyekszem használni.
Hogyan hangzanak tehát az ismert adatok? Vegyük sorra őket. Jelenleg közeledik a 17 óra, és az alábbiakat tudjuk, mert hivatalosan közzétették az országra vonatkozó alábbi számokat:
Érdekes lehet, hogy egy és ugyanaz a személy vajon hányszor lehet a tesztelés alanya. Ismereteink szerint, aki bizonyítottan kigyógyult a koronavírus-fertőzésből, az már immunissá vált vele szemben, és rendelkezik is erről hivatalos igazolással; vagyis aki esetén ilyen eredményt nyújt a teszt, azt a személyt tovább tesztelni fölösleges.
Minden pozitívan azonosított (fertőzött) személy összes lehetséges kontaktját sikerül kideríteni és tesztelni (tízezres is lehet a nagyságrend): az adott pillanatban negatívakat hatósági karanténba, a pozitívokat kórházba küldjük.
Már az első szemeszter befejezése táján érdemes volt kiválasztani a szakmérnöki oklevél megszerzéséhez szükséges majdani szakdolgozat témáját. Sajnos, nem maradt példányom a megkezdett szakdolgozatomból, így csak emlékezetből tudom felidézni, hogy a témája az operációkutatás alkalmazása volt a nyolcvanas évek legelején űzött humán tudományterületek (szociológia, közgazdaságtan, politikatudomány, pszichológia stb.) területén. El is készült a dolgozat első része, nagyjából ötven oldal, amely első sorban történeti visszatekintést tartalmazott a kezdeti évek nyugati és magyar tudósainak munkásságára.
Nem azonnal merült fel bennem a kétely, csak visszagondolva kérdőjeleztem meg az akkoriban elterjedt fordítás szakszerűségét: a kutatásból ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a tárgy elmélete és gyakorlata is a hadtudományok köréből vette mind megalapozását, mind kifejtését, továbbá a futó és részletes esettanulmányait is. Az angol nyelvű kifejezés második tagja valóban jelenthet kutatást, de fejlesztést, tudományt, tant, keresést is. Nem vele van a nagyobb baj, hanem az első taggal. A magyar nyelvben is használt operáció szó jelenthet általában műveletet, de jelenthet műtétet, illetve hadműveletet is. Ezeket a részismereteket összeillesztgetve egyértelműen magasodik elénk a helyes megnevezés: „Hadművelettan”. Az a tudományterület, amely felsorolja egy hadművelet sikeres előkészítésének, irányításának és értékelésének komplex összetevőit, amelyeket időben és térben a megfelelő helyekre kell juttatni és mozgatni, működésben tartani, javítani, készletezni, selejtezni és hasonlók: élőerő, fegyverzet, járművek, üzemanyag, ruházat, élelem, egészségügyi rendszerek és egyebek.
Próbáljunk meg a játékosok felállási rendje szerint elindulni. A kapus játékának kezdetben egyetlen szabálya volt: ő az a - rendszerint eltérő szerelésben pályára lépő - játékos, akinek a saját tizenhatosán belül megengedett kézzel érintenie a labdát. Ha úgy dönt, külön bejelentés nélkül elhagyhatja az alapterületét, játszhat mezőnyjátékosként, akár gólt is szerezhet. Ehhez képest manapság a kapus játékát nagyon sok apró megkötés korlátozza: szándékos (?) hazaadást nem érinthet kézzel, kivéve, ha ...(számos kivétel); ha védés után földre ejti a labdát, nem veheti újra kézbe, bizonyos időn túl nem tarthatja kezében a labdát.
Vajon felmerült-e már a nagy szakállú szabályalkotókban és szabálymódosítókban a kérdés: mi volna, ha a lesszabálynak nem az aprócska pontjait, részleteit rágcsálgatnánk újra meg újra, hanem megtennénk az egyetlen logikus lépést, eltörölnénk a lesszabályt úgy, ahogy van? Tudom, hogy első pillantásra sokan elleneznék ezt a megoldást - pedig minden szempontból egyszerüsödne a "használata". Nagyon sok labdás csapatsport létezik, és csaknem mindegyikben van valamiféle tiltott terület egy támadó játékos számára - de egy teljes félpálya? 
A problémám persze inkább tartalmi jellegű. Igyekeznek élethűen nyomon követni a zajló vizsgálatokat (a fordításban ugyan „nyomozásnak” nevezik őket), tükrözve a sehová nem vezető zsákutcákat is. Az esetek 95%-ában azonban végül összeáll egy komplett jelentés, amely egyértelműen megnevezi a baleset egy vagy néhány okát. Ez sajnálatosan sokszor úgynevezett „pilótahiba”, esetleg a karbantartó műszerészek figyelmetlensége, vagyis hibás vagy hiányos emberi cselekvések sorozata. Amikor azonban – esetleg több évi vizsgálat eredményeképpen – egyértelműen műszaki meghibásodást neveznek meg kiváltó okként, nos, akkor merülnek fel bennem kételyek. Többször is előfordult, hogy (állítólag) egyetlen apró csavaralátét vagy kisfeszültségű kábel okozta a balesetet. Ne legyen félreértés: semmiféle ellenérvem nincs a kinyilatkoztatásokkal szemben, egyszerűen csak nem könnyű elhinni, hogy egy néhány grammos alkatrész figyelmetlen kezelése okozhatja többszáz ember halálát.
A kilencvenhat sornyi hosszt az a szándék indokolta, hogy az elterjedt nyomtatott oldalfelületeket alapul véve a szöveg a lehető legkevesebb fehéren hagyott folttal csökkentse az ökológiai hatékonyságot. A nyolc soros strófák bő variációs lehetőséget garantáltak eltérő rímsémák igénybe vételére, és ezen előnnyel én igyekeztem maximálisan élni. Ezen az oldalon, feltehetően egy sorozat keretében, ebből a százhúsz, majd később az egy évvel kiadott "Tematikus gyakorlatok" című kötet hasonló formai jellemzővel rendelkező további nagyjából nyolcvan versgyakorlatából esetenként tizenhat, lehetőleg jellemző sort emelek ki, és - az eredeti címeket meghagyva - azokat osztom meg a Nagybecsű Olvasókkal, vagyis az eredeti szövegterjedelmeknek éppen az egyhatodát. Remélem, hogy ez a nem kis mértékű rövidítés nem nagyon bontja meg az eredeti vers összefüggő fejlődési ívét.
Nem gondolom, hogy amióta a magyar nyelv domináns közlési eszközként elterjedt, lett volna költő, aki jobban gondozta, kedvelte, féltette, használta, követte volna a ritmussémákat, mint a kiváló Weöres Sándor. Alább megpróbálok néhány példát felsorolni arról, hogy mire gondolok: kölcsönvettem néhány tipikus sémáját a saját szövegeimhez. Leírva sajnos nem adódik hozzá az a mély zengésű, bariton és basszus között pulzáló sztentori hang, amely Sanyi bácsit jellemezte saját verseinek felolvasása során. Aki azonban egyetlenegy ilyet is hallott, az szerintem pontosan oda tudja képzelni. Jó szárakozást kívánok.
- Hát, az is jó…
Ezért amatőrként, laikusként első közelítésben megpróbálom felsorolni, hogy a hasonló szövegek olvasásakor mire érdemes figyelni, vagy másképp megfogalmazva: miféle jellemzők határozzák meg egy szöveg minőségét, a tartalom iránt nem túlságosan elfogult olvasó által való fogadtatás pozitív vagy negatív voltát. Próbáljuk meg, csak listaszerűen:
A tengerben úszó jégdarabok elolvadása fizikai alapismereteink értelmében nem növeli a tenger szintjét, éppen ellenkezőleg: a nagyobb párolgó felület révén csökkenti. Ugyanúgy nem növelik a tenger szintjét a mélyébe folyamatosan bekerülő szilárd halmazállapotú műszaki létesítmények, hajóroncsok, a benne élő és folyamatosan növekvő állatok, a belefulladó emberek, a beleömlő folyóvizek, a rá zúduló hatalmas felhőszakadások. 
Hát akkor kezdjük. Szorosan összefügg két alapvető jegy: az önzés és az irigység, és garantáltan megtámogatja őket egyfajta erős felsőbbrendűségi téveszme, amelyet az éppen soron levő hatalom is fokozottan támogat. Az idegenektől való tartózkodás leggyakoribb megjelenési formái a gyűlölet vagy akár a rasszizmus; ezt is erősen alátámasztja az európai nemzetek körében feltűnően alacsony idegennyelv-ismeret. A kommunikációjuk lényege a megszakíthatatlan panaszáradat, legyen bármilyen is a valós helyzetük. 
Részben az orvostudomány, de szerintem nagyobb részben az azt támogató mérnöki-műszaki-informatikai tudományterületek folyamatos fejlődésének hatásaként a frissen elhalt személyeknek egyre több belső szerve, de akár érzékszerve is jelenthet másodlagos hasznosítási forrást más emberek számára. Bármekkora mértékű is azonban a haladás ezen a területen, az emberek egyedi jellemzőit meghatározó legfontosabb szervünk ebből a szempontból totális kivételt jelent.
Ez a helyzet jelentős valószínűséggel változatlan marad május végéig, a választások napjáig. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy aki azon a napon rájuk szavaz, az a totális bozinytalanságot választja, a szélső jobboldaltól akár a neoliberalizmusig. Az utóbbi sem lenne igazán meglepő, ismerve a pártszövetséget (is) irányító kormányfőt.
Ami az akadémiákat illeti, a kezdeti antik kísérleteket hosszú szünet követte, és majd csak a tizenhetedik század legelején használták ezt a fennkölt szót korábban a tudományok, majd nem sokkal később a művészetek terén az aktuális közízlésnek kiemelkedően megfelelő tudósok, illetve művészeti alkotók legmagasabb fokú testületére. Akadémikusnak lenni soha nem volt főfoglalkozás: a választott területén kiemelkedő értékeket már létrehozott személyt lehetett hivatott az e célra megalakított testület arra feljogosított csoportja az akadémia tagjává javasolni, illetve minősíteni. Ehhez persze léteznie kellett magának az Akadémiának. Magyarországon csak a tizenkilencedik század első negyedének végén alakult akadémia, nem állami, hanem személyes kezdeményezésre.