A pompázatosra kicsinosított Weinhalter-villa előtt csikorogva fékezett az A8-as Audi, és széles mosollyal kászálódott ki belőle a család feje, az idősödő Guszti bá’. Ahogy befelé ment, megszokottan rúgott egyet az elébe siető orosz agár felé, majd keblére ölelte némberét, Jucust. (Volt rá példa, hogy üdvözlési szertartásának e két alanyát felcserélte.)
- De jó, hogy meggyüttél, Apus! Kész a kedvenced, a ruzsenoár!
- Rendben, tudom, hogy pipipörköltet jelent nokellivel, gyöhet.
- Máma mit intéztél?
- Örömhír, annyuk, megvan a teljes családi névcsere. Ma reggel még Weinhalterné asszonyként ébredtél, de le már Borbírónéként nyugszol.
- Hát, az is jó…
- Mi jobbat szeretté vóna?
- Hát hogy legyen benne ipszilon, meg téhá…
- De hisz a régi nevünk fordítása lett az új!
- Há jó van, még éppen idejében. A Valter fijunknál még nincs meg a kisbébi.
- Mán egy dolog van csak hátra. Hogy állsz a farendeléssel?
- De hisz gázzal füttünk már kilenc éve! Tudod, a Lölőék mekcsinyájták.
- Nem arrú van szó, némber! A családfárú.
- Ja? Hónap hozza a Gerei a vázlatot.
Ez itt csak egy apró komponens, napról napra történik hasonló. Szépen, komótosan nemzetthyesedünk.
