Ez itt alább egy visszatekintés: a mai napot és a mai körülményeket tudomásul véve emlékezünk meg egyrészt egy száztizenöt, másrészt egy ötvenöt évvel korábbi napról. A korábbi dátum – legalább is névleg – egy egész ország, egy szellemi szakma, a magyar kultúra számára nevezetes; a későbbi csak a magam számára az. Száztizenöt éve, 1905. április 11-én született József Attila, és ennek az eseménynek tiszteletére 1964. óta ez a nap Magyarországon minden évben a Költészet Napja, amelyet a versek szerelmesei igyekeznek méltó rendezvényekkel felékíteni.
A másik dátum, amelyet még csak nem is tudok ma már napra pontosan felidézni, az 1965. évi iskolai szünetre esett. Végzős technikumi hallgató voltam, és a kissé különc, de nagy tudású, mély műveltségű magyar tanárunk azt kérte tőlünk, hogy a szünet alatt válasszunk ki egy tetszőleges regényt, novellát, drámát, filmet, verset, és írjunk róla kritikai elemzést három-négy oldalon. Hosszú habozás után egy verset választottam: a József Attila által 18 éves korában írt „A Kozmosz éneke” című szonettkoszorút, lásd például itt:
Szükségesnek tartok itt egy rövid szakmai kitérőt. A szonettkoszorú alapja egyetlen szonett, az úgynevezett mesterszonett, amelynek rendre mind a tizennégy sorát egy másik szonett kezdősoraként, majd a mesterszonett következő sorát annak a másik szonettnek a záró soraként használja a költő. Amikor ez megvan, akkor lép egy sornyit, és a mesterszonett következő sorával kezdi, majd az azt követő sorral fejezi be a következő új szonettet. Ezen a módon tizennégy újabb szonettet ír meg; a tizennegyedikre az jellemző, hogy a mesterszonett utolsó sorával kezdi, és a mesterszonett kezdő sorával fejezi be. Ez a leírás olvasatként elkerülhetetlenül bonyolult, a művet megnézve azonban azonnal egyértelműen látszik a séma. Itt van a kitérő vége.
Természetesen nem vagyok képes visszaidézni az ötvenöt évvel korábbi amatőr esszémnek talán egyetlen mondatát sem, de a fő megállapítására máig is emlékszem. Ez formailag egyetlen, tartalmilag két sorra vonatkozott: a „származtatott” első szonett kezdő sorára, amellyel ugynakkor – kényszerűen – a „származtatott” tizennegyedik szonett befejeződött. Ez a sor így hangzik: „Külön világot alkotok magam”.
Azt hiszem, csak egy kreatív szellemmel megáldott lángész képes megalkotni egy olyan négy szavas mondatot, amelynek a szövegkörnyezettől függően mind a négy szava más-más módon érthető. A szonett kezdetén a mondat „külön világ” része azt jelenti, hogy minden emberi egyed egy speciális, bárki mástól mind fizikai, mind szellemi értelemben eltérő rendszernek tekinthető. Ebben a rendszerben alapvetően azonos, de részleteikben számos ponton eltérő részrendszerek működnek: mechanikus (szilárd, de rugalmas vázrendszer, az ízületek, az izmok és az inak kapcsolatai), hidraulikus (a vérkeringés, a vizelet, a verejték és egyéb testi folyadékok feldolgozása), pneumatikus (légzés, táplálékfeldolgozás, köhögés és tüsszentés, beszéd és hangadás), villamos (az ingerületek, észlelések, idegrendszeri parancsok fogadása, feldolgozása, átalakítása, továbbítása). Az „alkotok magam” állítmányi-alanyi részlet jelentése itt nem több, mintha csak annyi állna ott: „vagyok [én]”. Ha tehát a teljes mondatot értelmezzük, nagyjából annyit jelenthet: „Minden ember a többiektől eltérő rendszer”.
Ettől a kijelentéstől jut el a költő százkilencvenhat soron át mesteri tartalommal és a szigorú formai előírásokat betartva a formailag ugyanúgy hangzó, de jelentésében tökéletesen eltérő záró sorig. Amit itt olvashatunk, az már nem egy ismert tény megállapítása, sokkal inkább egy ígéret, egy célkitűzés, akár egy „ars poetica” is lehet. Itt a „világ” a mondaton belül továbbra is tárgy, de már nem az emberi testet, hanem – a címválasztást is magyarázva – az Univerzumot, a Kozmoszt jelenti. A „külön” jelzőt az olvasó belső füle szívesebben olvasná „különb” értelemben, mert így együtt már azt jelentené, hogy a létezőhöz képest jobb, tökéletesebb, igazságosabb lesz a megcélzott, az inkább még csak elképzelt világ.
Nagyon fontos a szerepe az „alkotok” állítmánynak. A koszorú legelején csak a létige passzív szinonimájaként szerepel, itt azonban már nagyon is aktív értelemben: gyakorlatilag a teremtéssel, létrehozással rokon értelmű. Hasonlóan alakul át a „magam” alany is: a koszorú elején csak a személyes névmást helyettesíti, itt azonban már azt is kifejezi, hogy ehhez az alkotáshoz nincs szüksége a költőnek senki más segítségére, se emberi, se akár isteni közrehatásra; kizárólag a költő leírt szavai hozzák létre az elméjében élő új, jobb világot.
Ennyi jutott úgy hirtelen eszembe a holnapi napról. Talán még két dolog: József Attila 18 éves korában írta meg ezt a szonettkoszorút (előtte magyar nyelven még senkitől nem adtak ki hasonlót), és én sem voltam több 18-nál, amikor az amatőr esszét megírtam. Annyit teszek még hozzá, hogy az azóta eltelt ötvenöt év alatt magam is alkottam három szonettkoszorút: szándékom szerint mindegyikük egy-egy „külön világ”.
