Ez itt kifejezetten egy kísérlet: elkezdtem írni egy komplex elgondolást, nem tudva még, hogy hová is fogok elérkezni. Lehet, hogy nem is fogom megtudni később sem. Nagyjából fél A/4 oldalnyit írtam össze, és úgy döntöttem, hogy az addigi tartalmat egy virtuális (netes) barátom elé tárom. Egy teljes esetén keresztül beszélgettünk, és az abból a beszélgetésből levont, számomra fontos tanulságokat is igyekszem most beépíteni az eredeti anyagba: attól megkülönböztetésül, dőlt betűvel szerkesztem őket bele. Akkor most álljon itt az így összeszerkeztett anyag.
Felvázolok itt egy saját gondolatmenetet. A Tisztelt Olvasó tekintse vitaalapnak. Van esélye, hogy már a kiindulópont is téves, és onnan kezdve bárhová ágazom is el, szintén lehet logikai hiba a kifejtésben. Lehet, hogy kifelejtek döntően fontos dolgokat. Megpróbálom az alapokat pontokba szedni.
- Amikor megszülettem, a tudatos gondolkodás nem volt jellemző rám. Az agyamban nem volt semmiféle memóriakép és nem volt benne semmiféle információ. Minden új történésről és körülményről, amely engem érintett, a csekély számú érzékszervemen keresztül értesültem. (Fontos, hogy ez azóta is így van és csak így lehet.) Tudott dolog, hogy az emberi érzékszervek a valóság leképezése során torzítanak, például azért is, mert van egy véges érzékelési tartományuk, és azért is, mert az érzékeléseknek az agyba való eljuttatását végrehajtó csatornák funkciója is korlátozott. Ráadásul ezek a korlátok természetesen emberről emberre eltérőek. Ebből "mindössze" annyi következik, hogy a világról alkotott egyetlen emberi kép sem teljes, ráadásul egyénenként másképpem hibás. Ez azt a filozófiai állítást támasztja alá, hogy "a világ nem megismerhető". Minden ilyen új információ lenyomata eltárolódott az agyamban, de szerintem csak akkor, ha nem volt kibékíthetetlen logikai ellentmondásban korábbi információ-lenyomatok tartalmával. Ezen a módon alakult ki a képem az engem körülvevő világról.
- Ha velem ez így történt, akkor semmi okom nincsen azt gondolni, hogy másvalakivel másképp történt volna. Okkal gondolhatom, hogy a testvéremet is ugyanazok a benyomások érték odahaza, mint engem, vagyis ha felmerül az a szó, hogy „lakásunk”, akkor ő is gyakorlatilag ugyanúgy írná le azt, ami őt körülveszi, ahogyan én. Legalább is, ha elmondaná, akkor én ugyanazt hallanám, ha meg leírná, én ugyanazt olvasnám. Ha valami eltérőt venne bele ugyanis, az sem meghallva, sem elolvasva nem férne bele az agyamba, mivel ellentmondana az általam már ott tárolt képnek.
- Úgy gondolom, az ember élete azonos az információ-tartalom változ(tat)ásának képességével. Hogy nemcsak az nem „él”, aki meghalt, hanem az sem, aki még nem született meg, vagy éppen nincs eszméleténél, vagy mélyaltatásban van. Arról egyelőre nincs álláspontom, hogy vajon él-e az, aki éppen alszik: az álmodás végül is valamiféle információ-feldolgozás.
Eddig tart jelenleg a gondolatsorom. Valószínűleg folytatni fogom, és nagyon is lehet, hogy meglepő következtetésekkel. Ha úgy érzik, hogy van kapcsolódó gondolatuk, szívesen fogadom.
