Satyrblog

Rendkívül élénk, és természetesen szinte kivétel nélkül csakis emocionális töltetű közérdeklődés kíséri napjainkban a Magyar Tudományos Akadémiát érintő hatósági intézkedéseket, terveket, elgondolásokat, tárgyalásokat. Próbáljunk meg elvonatkoztatni az erősen torzító érzelmi hatásoktól, hátha közelebb juthatunk a lényeghez.

Ami az akadémiákat illeti, a kezdeti antik kísérleteket hosszú szünet követte, és majd csak a tizenhetedik század legelején használták ezt a fennkölt szót korábban a tudományok, majd nem sokkal később a művészetek terén az aktuális közízlésnek kiemelkedően megfelelő tudósok, illetve művészeti alkotók legmagasabb fokú testületére. Akadémikusnak lenni soha nem volt főfoglalkozás: a választott területén kiemelkedő értékeket már létrehozott személyt lehetett hivatott az e célra megalakított testület arra feljogosított csoportja az akadémia tagjává javasolni, illetve minősíteni. Ehhez persze léteznie kellett magának az Akadémiának. Magyarországon csak a tizenkilencedik század első negyedének végén alakult akadémia, nem állami, hanem személyes kezdeményezésre.

A mintegy százhuszonöt éven át jobbára a haladó európai elvekkel párhuzamosan működő Magyar Tudományos Akadémia 1949-ben tért át a működés szovjet modelljére, és vált hivatalosan is a tudománypolitika fő megvalósítójává, amihez fokozatosan meglehetősen nagy kutatószervezetet hozott létre. Természetesen folytatnak tudományos kutatást egyetemek, intézmények, magánvállalkozások, nagyipari termelő vállalatok is, az irányítás (és a finanszírozás) legnagyobb része pedig állami kezekbe került. Egész biztos, hogy komoly bajok vannak így a hatékonysággal. Elég csak szemügyre venni a Magyar Tudományos Akadémia épületét: hatalmas, bonyolult, lassú és bürokratikus szervezet képe sejlik fel az épületóriás láttán.

A leírtak miatt tulajdonképpen nem csoda, hogy felmerül az irányítóban az ötlet a javításra. És ez itt a kulcspont: miféle intézményeket von be az ötletek felvetésére, megvitatására, egyre részletesebb kidolgozására; hogyan építi fel az átmeneti szakaszt, és hogyan vezényli le a gyakorlatba való átültetést. Szögezzük le még egyszer: akadémikusainknak ez nem a főfoglalkozása, nagyon nagy részük enélkül is idősebb, megállapodott, elismert, egzisztenciálisan elégedett személy.