Folytatjuk a létező szocializmus korának krónikáját, egyik ipari fellegvárában megjelenő üzemi lap anyagaiban tallózva.
Lassanként sorra véve a Xilofongyár, mint szocialista típusú gazdálkodási egység funkcionálásának egyes oldalait – szóltunk már e hasábokon olyan felemelő dolgokról, mint a brigádmozgalom, az újítások, az átfogó rekonstrukciós munkák –, elérkezettnek látjuk az időt, hogy szót ejtsünk arról a szféráról, ahol végül is összes erőfeszítésünk realizálódik: a kereskedelemről. Hiszen mondani sem kell, mennyire hiábavaló a megelőző láncszemek bármiféle megerősítése, ha gyenge a gyártmány és fogyasztója között a kapocs: az értékesítési tevékenység.
Pillantsunk vissza hát e kérdés elfogulatlan megítélése érdekében néhány évvel. A gyár termékei még szinte kizárólag belhoni piacokon kelnek el – de már halványan felderengenek bizonyos külföldi eladási lehetőségek is. Ezeknek realizálása azonban a termékek pontosabbá, megbízhatóbbá tételét követeli meg. A megoldás egyértelmű: alkatrész szintű feljavítás szükséges! Körülnézünk hát a szigorúbb követelményeket kielégítő nyugati alkatrész-beszerzési piacokon. Nem szeretnénk felületesen dönteni: özönlik tehát a tengernyi anglo-germán nyelvezetű információ. Néhányukban meghívások is lapulnak a döntési joggal felruházott szakemberek minél sokoldalúbb tájékozódását elősegítendő. Utazgatunk tehát, kötelező vásárlási ígéretet persze sehol sem téve: célozgatunk itt is, ott is – természetesen tolmácsainkon keresztül –, érthetnek belőle ezt is, azt is. Így azután sokáig megmaradhatunk a potenciális vásárló felette kellemes helyzetében.
De végül is valami mellett le kell tenni a garast. És ha még garast! Kemény dollárokat ám. Hogy ezeket honnan vegyük, arra egy utat látunk: egy tanulmányban vázoljuk a lassan már határozott formákat öltő külföldi eladási lehetőségeinket, és erre mint fedezetre (mai szóval: középpályásra) kérünk állami valutahitelt. Minthogy vannak ismerőseink, kapunk is hitelt. De kapunk mást is, egy kérdőívet, amely többek között az iránt érdeklődik, vajon elegendő-e a jelenleg működő kereskedelmi csoport a nagyságrendekkel bonyolultabb nemzetközi szinten? Beismerjük: aligha. Kapunk tehát további státuszokat, lesz kereskedelmi igazgatóságunk, két aligazgatóság, négy főosztály – és így tovább, minden szinten megduplázva. S hogy ne feledjem, kapunk még egy jó tanácsot is: az első évek törvényszerűen jelentkező nehézségeit csökkentsük úgy, hogy bízzuk a külkereskedés nagyját egy már bevezetett export-import cégre.
A jó tanácsot megfogadva – de a státuszokat is megtartva – új körben nézünk tehát körül. Meg is akad a szemünk a professzionális hangadástechnika termékeivel kereskedő Guba-Vox egyesülésen. Tapintatos érdeklődésünkre tudomásunkra jut: a céget az egykori Fúvóshangszer Művek alapította, a neve is innen ered: a "hang" jelentésű latin Vox és az "ajak" jelentésű szláv-orosz Guba szavakból állt össze. Újabban ugyan a név előtagjának eredetét másra vezetik vissza a céggel kapcsolatban álló termelő vállalatok, egy kifejezetten magyar szóra. Talán az motiválja őket, hogy a Guba-Vox rendszeresen 16-18 napnak megfelelő nyereséget oszt szét évente a gyárak 4-5 napos átlagával szemben. Vannak is feszültségek: a Réztrombitagyár kilép az egyesülésből, és "Trombimpex" néven önálló külkereskedelmi jogot szerez. Hasonlóra készül a Szaxofon Üzem is, de első fokon elvetették kérvényüket; a benyújtott "Saxex" nevet kissé pornográf hangzásúnak találták. A Tubagyár persze marad. A tuba tabu, mert a hangszer testéhez szükséges nagykaliberű rézcső stratégiai áru.
Kapva kap tehát a Guba-Vox a Xilofongyár belépési szándékán. A xilofon hangszer is, fém is, és bár fújni nem fújják, de van egy közös, kettősen szimmetrikus betű is a két vállalat nevében; ráadásul éppen ott, ahol az egyik végződik, a másik pedig kezdődik. A mag (a kocka?) tehát el volt vetve, kicsírázott, szárba szökkent, kiterebélyesedett, és kezdett lassan gyümölcsözni is. A legízletesebb gyümölcs az az üzlet, amelyet a Xilofongyár a KGST közös "Harmónia" zenevezetéke mentén kiépítendő hangmintavételi és utánszabályozó állomások szállítására nem is olyan régen kötött meg.
Még néhány, egyre kevesebb bukdácsolással eltelő év, és lassan már a mánál vagyunk. És itt elkerülhetetlen, hogy néhány számadatot meg ne említsünk. Az értékesítésünk viszonylatok szerinti megoszlása ma a következő: rubelért adjuk el termékeink 81%-át, dollárért 9%-át, forintért a fennmaradó 10%-ot. Kissé eltérő a megoszlás a beszerzések terén: az anyag- és alkatrészköltségek 5%-át rubelben, 70%-át dollárban, 25%-át forintban fizetjük meg. Ez sajnos – a már említett, kritikus paraméterekkel rendelkező alkatrészek miatt – kikerülhetetlen kényszerhelyzet. A fentiek természetesen költségeinknek csak egy részét teszik ki, hiszen ehhez forintban még hozzá kell venni a béreket, közterheket, eszközlekötést, energia-költségeket, felújítási, dokumentációs, szállítási és biztosítási, stb. kiadásokat. Fel is merült a kevésbé sikeres gazdasági években olyan lehetőség, amellyel ez utóbbi költségek tetemes hányada megtakarítható lenne, a nyereség pedig aligha csökkenne: állítsa le a gyár a termelését, adja el a gépeket, alakuljon át multinacionáis bankká, amely dollár-hiteleket nyújt, a törlesztést és visszafizetést pedig rubelben fogadja el. Az ésszerűnek tűnő kezdeményezés azonban valahol megrekedt, és lassan a gyár is lábra állt eredeti tevékenységi körén belül. Ezzel az elgondolással így csak a Bosnyák és Garai téri piacra sikerült betörni.
Természetesen a leírtak messze nem merítik ki a Xilofongyár kereskedelmi tevékenységét. Hiszen nem szóltunk még a szakkiállításokon és vásárokon való hagyományosan sikeres részvételről, az ajánlati tevékenységről, a kockázati tanácsadásról, a nemzetközi kooperációról, a szellemi termékek adásáról és vételéről, hogy csak néhány fontosabb területet említsek. Ezek mindegyike azonban annyira komplex és szerteágazó témakör, hogy önálló cikket követelne.
A krónikáson nem fog múlni – megírja majd, mert közlendő van bőven. A kérdés az, hogy közölhető is lesz-e majd.
