Egy random rendszerességgel megjelenő közegtől elvárható néminemű változatosság. Ennek jegyében mostantól kezdve tizenkét folytatásban közreadatik egy történet a "létező szocializmus" világából. A sorozat darabjait az jellemzendi, hogy a címben először az aktuális hónap neve áll.
– ... és kívánom, hogy a tanfolyam alatt tanúsított éleslátásukat, a problémák iránti érzékenységüket, az általános összefüggések kutatásának vágyát, egészséges türelmetlenségüket őrizzék meg, sőt mélyítsék el majdani munkaterületükön! Minden munkájukat hassa át az a felelősségérzet, amelyet az emberek előtt, emberekről, emberek érdekében – és, ha úgy adódik, érdekeikkel szemben – való bármiféle állásfoglalás megkíván. Mindehhez kívánok Önöknek, tisztelt kollégáim, jó egészséget és sok sikert!
Miután az előadó, az általa éppen végigolvasott papírlapot is a kezében tartott lapköteg aljára csúsztatván, legfelül ismét beszéde elejét pillantotta meg, világossá vált számára, hogy beszéde végére ért. E tényt széles mosollyal kísért könnyed meghajlás formájában tudatta a hallgatósággal. Tenyerek erdeje verődött össze, egy-egy jobb és bal.
A tapsolás révén keletkezett szünetet kihasználva, az elnökségi asztalhoz ültetett tanfolyam-bizalmi szerencsétlenkedni kezdett egy üdítőitalos üveggel; a kupakján azonban csak akkora rést sikerült keltenie az üveg túlnyomásos belvilága és az atmoszférikus külvilág között, amely a szénsavval dúsított tartalomnak erős pezsgéssel kísért spontán kiáramlása előtt nyitotta meg az utat. Az előadó fegyelmezett arcára kényszeredett mosoly ült, ahogy átvette a csekély egyujjnyi lét, amelyet végül is innia adatott; a nagyobbik részt az asztal veres díszterítője és a mögötte ülők sötét öltönyei itták be. Szerencsére hátra volt még az oklevelek kiosztása – elegendő idő a foltok felszáradására. A megilletődött újságíró-gyakornokok pedig a kínos incidensből csupán a kísérő kézfogások kissé ragacsos minőségét érzékelték...
Hát ez volt tegnap. Ma pedig, a naptól-fagytól szikrázó januári utcán magabiztos léptekkel haladt a pompázatos székház felé Tallós Róbert, az egynapos újságírnok, ahogy a hallgatók maguk között a hivatalos titulusukat rövidítették. Zsebében – az egyszerű halandókéval esetlegesen azonos tartalmon fölül – friss diplomája és első munkahelyének címe. A munkahelyeket természetesen jeligés pályázat útján lehetett elnyerni. (A jeligéket természetesen a tanfolyam vezetője osztotta ki a hallgatóknak, névre szólóan.)
Talán érdekli Önöket, milyen is volt hősünk, Tallós Róbert, kinek kerek egy esztendejét kezdjük meg most figyelmünkkel kitűntetni. Jogos is volna e kíváncsiság, hiszen különben esetleg fennállhatna a veszély, hogy a történések során összetévesztik majd valakivel. Ki kell azonban ábrándítanom Önöket – egyelőre nem segíthetek. És eme segítség-megtagadásomat egy indokolt cél és egy megalapozott ok vezérli. Egyrészt módot szeretnék nyújtani arra, hogy a Nyájas Olvasó maga ruházza fel a fő- és mellékszereplőket mindazokkal a külső jegyekkel, amelyek révén e teljes mértékben kitalált személyeket a neki tetsző (vagy, ne adj isten, nem tetsző) valóságos emberekkel azonosíthatja; ez pedig, lássák be, nem csekélység! Így ugyanis az Olvasó a hasonlóan fiktív szereplőkkel és helyzetekkel benépesített történetek mottójában szereplő Véletlen szerepét játszhatja el. A megalapozott ok: szegről-végről alkotóművész lévén, jellemezzék újságíró főhősünket a Művek, melyeket majdan papírra vetend.
Eközben pedig meg is érkezett ő a diadalmas kapuhoz. A messzire virító KGM betűk alatt, a bejárat mellett felerősített márványtáblán megnyugvással olvasta a megfejtés bevésett márványbetűit: "Kotta- és Gregoriánipari Minisztérium." Nehezen fordult tengelyén a szélein filcrátéttel tömített hőzsilipelő forgóajtó. Belépvén az utca felé nyíló térnegyedbe, Tallós Róbert az óramutató járásával ellenkező értelmű forgó mozgásra késztette az ajtót. (Fejlett vizuális képességű olvasóink megnyugtatására: vízszintes számlapú óra képzelendő.) Közel 180 foknyi gyaloglás után – mely alatt kínosan vigyázott az erő és erőkar szorzatának konstans voltára – megérkezett a belső térnegyedbe. Elsődleges látómezejét egy páternoszter dinamikája töltötte ki; a fülkék relatíve alternatív mozgása egyértelműen sugallta az intézménybe belépő szerencsétlen ügyfelek lelkébe a dante-i mottót: fel is út, le is út!
Jóval megnyugtatóbb volt, amit Tallós Róbert periférikus látótere rögzített: aranysújtásos kék atillában, "KGM" aranybetűs szegélyű tányérsapkában és pödri bajuszban állt ott a kapuőr, jóságosan kérdő szemmel.
– Jópotkivánok, kémszépena ...– hadarta a jövevény zavartan.
– Papírt! – dörögte a Jóságos Kapuőr. Megkapta. Technológiai leírás: két ujj közé csippentve átvesz, undorral széthajtogat, belepillant, visszalök, kinyilatkoztat: – Nyócemelet, húszaszoba, Kovácseftás, lábattörlünk!
– Alászolvánok ... – dadogta Tallós; felvette, zsebre tette, törölte és belépett a fülkébe. Ne részletezzük a fölényesen megvető, illetve a zavartan restelkedő pillantást, amelyet az előbbi jelenet két szereplője váltott egymással, amikor az újságírnok kisvártatva megjelent a pincéből kiemelkedő egyik fülkében, és egy szórakozott ügyfél kis híján a fejére lépett ...
Nyolc emelet azonban még a mechanizáció e fejlett fokán is hosszú út, így Tallós Róbertnek volt ideje lelkileg kissé összeszednie magát, mire megtalálta a szobát. A titkárnőnek bemutatkozott, megmondta jövetele célját. Az belenézett kiskönyvébe, bólintott, megkérdezte Tallóstól, hogy hánnyal szereti, miközben egy vállfát és egy kést nyújtott feléje. Időbe került, míg az megértette, hogy e dolgok – sorrendben – a kávé édesítési fokára, felsőruházatának átmeneti elhelyezésére, illetve a már bent ülők intenzív dohányzása révén előállott sűrű közegben való haladásának mikéntjére vonatkoznak. Végigsimított haján, még egyszer letörölte kissé bepárásodott szemüvegét, középre húzta nyakkendője csomóját, és energikus kopogásait követően belépett. Szerencse a szerencsétlenségben: a kis mosdóhelyiség nem volt foglalt ...
Annál népesebb volt Kovács elvtárs szobája, ahová téveteg hősünk a visszafojtott kacagástól megnémult titkárnő karnyújtásának irányát követve végül mégis eljutott. A gomolygó füstben csak sziluetteket vett ki először. Belépésére a hangok elcsitultak, majd elsőként a szoba gazdája szólalt meg üdvözlőleg:
– Á, á, itt van hát végre az ifjú titán! Ti tán még nem ismeritek, hadd mutassam be hát Tollas elvtársat. Őt küldték hozzánk erősítésül. Foglaljon helyet, fiatal barátom; és akkor térjünk is rá a hivatalos napirendre!
Amíg az ifjú titán körbejár, és jól hangsúlyozva a sajátját, nevet vált a többiekkel, mondjuk el, hogy e napfényes januári napon a KGM-ben székelő Zeneipari Szakszervezeti Központ szakszervezeti újságjánál, a "Hangadó Híradó"-nál dolgozó külső munkatársak tartották szokásos negyedévi tervmegbeszélésüket. Jól bevált rendszer volt ez: minden nagy zeneipari vállalatnak megvolt a saját üzemi lapja, ahová a "Hangadó Híradó" a gyümölcsöző kétoldalú kapcsolatok fenntartása érdekében külső munkatársakat delegált. Ezek válogatták ki az adott üzem életének azokat a szalonképes pletykáit, amelyekről a központi lap is beszámolhatott, másrészt ők juttatták el az üzemi lapok szerkesztőihez az esedékes egyenirány-vonalat.
Kovács elvtárs emelkedett szólásra. Megnyitotta a tervmegbeszélést, néhány szóban értékelte az éppen lezárult évet, majd felkérte a megjelenteket, ki-ki ismertesse elgondolásait a jövendő negyedévre.
– Két fontos témám volna – kezdte a "Fúvósököl" lapot pártoló munkatárs. – Írnék a Réztrombitagyárban elterjedt új szívbetegség, a trombitózis hatásos megelőzését célzó intézkedésekről. Sajnos, a fúvópróba során a meós két fúvás között érhető okokból szív is, és ezt megérzi a szív is. Ellenpontképpen viszont ismertetném a Szaxofon Szerelde új import gépsorát, amely a nádlemezke méretre vágásától a hangszer tokját bélelő bársonydarab kiszabásáig egymaga végzi el egy egész csoport munkáját. Magam is láttam, nagyon jól bevált az új Gruppensax gép!
– És mi legyen a tartalék téma? – kérdezte az előrelátó Kovács elvtárs.
– Talán írhatnék egy újításról: kombinált fogót fejlesztett ki a csomagoló csoport pincehelyiségében dolgozó kollektíva. A kéziszerszám egyetlen mozdulattal nappal hangfogóvá, éjszaka egérfogóvá alakítható.
Hasonló felelős szellemben hangzottak el sorra a többi bejelentések is. Megtudhatta belőlük Tallós, hogy a Húroshangszer Trösztnél – importanyag-megtakarítást szem előtt tartva – elhatározták, hogy áttérnek az ukulele gyártására. Mert ugye, a hegedűhöz képest ez négyszeres, a mandolinnal szemben már nyolcszoros húrmegtakarítás, de mekkorára növekszik, ha a cimbalomra vagy a hárfára gondolunk! Valaki ellenvetést tett ugyan a Tröszt lapjában, a "Húr rá!"-ban, hogy így viszont az egy húrra jutó fajlagos fafelhasználás fog növekedni; de lehurrogták.
Utolsónak – nem véletlenül – az Ütőhangszer Üzem instruktoráé lett a szó. Célzott rá, hogy az utóbbi években az ÜÜ-ben észrevehetően megromlott a légkör, ami az érzékenyebb bőrökre – a dobokéra, természetesen – rossz hatással volt. Megereszkedett a pergő, az üstdob, a tam-tam ...
– Erről hallottam-tam – vágott közbe szellemesen Kovács elvtárs. – De segítettünk kiharcolni a pénzt a légkondicionáló berendezésekre, sőt, tudomásom szerint ezeket már üzembe is állították!
– Valóban, de a teljesítményük nem volt elegendő a teljes szerelőcsarnok és a készáru-raktár légterére. Ezért az ÜÜ kettévált, és leadta a triangelek, timpanyk, xilofonok, harangjátékok és gongok gyártását egy éppen szanálásra megérett játékkészítő szövetkezetnek. A régi műhelyből csak a magasfeszültség megérintésének veszélyére figyelmeztető tábla alsó része maradt, a két keresztbe tett lábszárcsonttal. Ez adta az ötletet, hogy az így önállósult vállalatot Xilofongyárnak nevezzék el.
– De hát légkondi a cintányérokhoz sem kell! – vetette ellen Tallós.
– Nem hát, de azok anyagában nemesfém van, azért tartotta meg a gyártmányt az Ütőhangszer Üzem – válaszolta a "Csinnadratta" külsőse. Majd azzal fejezte be, hogy leleplező cikksorozatot kíván indítani a nagydobok körül megfigyelhető pedálozásról.
– Nos, elvtársak – foglalta össze a levezető elnök –, született tehát nemrég egy új tag zeneipari családunkban, és még nincs meg a keresztapa. Tallós elvtárs! Mit szólnál, ha rád bíznánk a Xilofongyár patronálását?
– Hogy ... én .. nem találok szavakat ... – lepődött meg az ifjú írnok.
– Pedig éppen az lesz a feladatod! Akarva sem sikerülhetett volna jobban: új gyár, új ember, friss szem. Van már üzemi lapja a Xilofongyárnak?
– Van, az "Addig üsd a vasat!" – emelt ki a táskájából egy kötelező példányt egyikük. – Se jobb, se rosszabb, mint a többi hasonló újság.
– Hát nézd, Robikám. Ne siesd el a választ. Nem vagyunk türelmetlenek: kapsz egy egész év próbaidőt, ezalatt igyekezz havonta legalább egy-egy témát feldolgozni. Ne sértődj meg, ha nem mindjárt az elsőt közöljük; ezzel az itt ülő társaid is nagyrészt így voltak.
– Kezdd mindjárt a másodikkal – tanácsolta az előbb szóló, s a felhangzó egészséges kacaj adta meg a megbeszélés zárásának alaphangulatát.
Tallós Róbert pedig, megkapván a hivatalos papírokat és a haveri útbaigazításokat, fejében nagy terveket forgatva lépett be a páternoszter elébe süllyedő fülkéjébe.
Lefelé vezető útja megkezdődött...
