Satyrblog

Diktátor nyalonca, szedd össze magad, 
ha idéznéd a dicső napokat! 
Egy hónapja zártam tizedik évemet, 
illedelmesen kialudtak a gyertyák, 
így a csonkjuk még életben maradt. 
 
Egyetemisták az útjukat járták, 
aznapra másnak is gyorsan vége lett. 
Lobogóikat lengették látszólag, 
szél fútta át a lyuggatott zászlókat. 
Majd felbukkant az alvilág vezére, 
fegyvert adott a csőcselék kezébe, 
kisiklott minden, mint arra hajlamos, 
a Hűvösvölgybe járó villamos. 
Megtiszteljük a tábornokokat, 
nyakukba mára lovaglánc szakadt. 
 
Szélesre nyílt a börtönkapuk rése, 
szabadulásuknak folytatása lett, 
utcára zúdult sok száz bűneset, 
a bosszúszomjból így lett lincselés, 
felforgatás és éles szívlövés, 
éjféli ostrom és másnap virradóra, 
amikor ötöt csöngetett az óra, 
gyilkos sortűz a magát megadóra. 
 
Nem éltek akkor a mai éltetők, 
hazudozásuk jóval érthetőbb. 
Nyugatról vártak mentő sereget, 
de szokás szerint megjött a Kelet, 
és nem működtek, hiába tanítják, 
tankok ellen a felhúzott parittyák, 
nem ismételték Dávid gógyiját, 
visszavágott a páncél-Góliát. 
 
Nemcsak a börtönök, határok is nyíltak, 
migráncs-százezrek vághattak az útnak, 
mert a jövő itt, sajnos, fénytelen, 
hát elindultak – sajnos, nélkülem. 
 
Elismerem, hogy szubjektív e nézet, 
jogod van másképp festeni a képet, 
én elfogadom kellő tisztelettel, 
de mert átéltem, tőlem te se vedd el!