Az alábbi, eltérő színnel szereplő szöveget sok évvel korábban írtam, arra reagálva, amit a köznevelési törvény akkor bevezetett. Most a felelevenítésére az adott okot, hogy hétfőn, 2022. január 31-én reggel 8 és 10 óra között a két pedagógus szakszervezet két órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, amelyet a főhatóságuk, az Emberminisztéium jogtalannak tart, és amelyre a Telex online napilap szerint "a református egyház oktatási hivatalának vezetője az írta hittanoktatóinak, hogy a pedagógussztrájk a baloldal műve, akik amúgy eltörölnék a hittant is".
Kísérleti jelleggel, először az általános közneveldék első és ötödik osztályában, bevezettek egy olyan alternatív tantárgyat, amelynek az a lényege, hogy a köznevelendő gyermek gondviselőjének nyilatkoznia kell: ebben a heti egy órában a gyermeket vajon erkölcsre, vagy hitre neveljék (oktatás ugyanis csak másodlagos jelleggel folyik már). Az elgondolás értelmében a nebulók órarendjében fokozatosan, négy év alatt mind a nyolc osztályra kiterjed a heti egyszeri alkalom. Ha a gondviselő a hitet választja, akkor meg kell adnia, hogy melyik elismert és engedélyezett felekezet felkent képviselője legyen majd a köznevelő.
Mivel jelen fejtegetés mondandója első sorban nyelvi, nyelvhasználati és logikai jellegű, tekintsünk most el az állampolgárok vallás szerinti állami nyilvántartásának köztudott tilalmától, amit ez a rendelkezés megszeg. Próbáljuk meg helyette meghatározni a két rövid összetett szó lehetséges értelmezési tartományát.
Azt állítom, hogy a „hittan” szó, amilyen rövid, annyira önellentmondó. Azt állítom, hogy a „hit” és „tudás” fogalmának nincsen közös metszete, és hogy ezért a hit nem tanítható. Végezzük el ennek az állításomnak a bizonyítási kísérletét a „negatív dedukció” módszerével: tételezzük fel munkahipotézisként, hogy a hit tanítható. Ez azt jelenti, hogy amikor az elsős nebuló beül a nyitó órára, még nincsen hite, de majd a felkent felekezeti köznevelő aprólékos, áldozatos munkával megtanítja őt hinni. Hát hogyan is lenne szegénynek még hite, amikor a gondviselőivel ilyen kérdésekről soha nem beszélgetett, soha nem vitték el őt korábban templomba, gyülekezeti házba, imaterembe, kápolnába, nem láthatott odahaza vallási tárgyú képeket, kegytárgyakat, nem imával búcsúztatja a napot… és így tovább. Szerencsére a hitneveldében mindent megtanul majd, tanult hívőként ballag el nyolcadikban, és boldogan világosíthatja majd fel a közneveletlen gondviselőit a tanultakról. Életszerű, nemde?
Attól tartok, még rosszabb a helyzet az „erkölcstan” összetett szóval. Elsőként próbáljunk meg fogalmi meghatározást találni az „erkölcs” szóra, hívjuk segítségül a Wikipédiát: „Az erkölcs fogalma alatt egy adott közösség által […] összegyűjtött és helyesnek ítélt viselkedési szabályok összességét értjük. […] Más megfogalmazás szerint az erkölcs azon elvek összessége, amelyek a helyes és helytelen, a társadalmi jó és rossz megkülönböztetését segítik a cselekvés szintjén. Az erkölcs […] jelentéstartalma és színezete az előtte alkalmazott jelzőtől függ (például „lovagi erkölcs”, „szerzetesi erkölcs”, „polgári erkölcs”, „paraszti erkölcs”. […] A közösségi szinten elfogadott úgynevezett közerkölcs szabályai társadalmi csoportonként, kultúránként, országonként, régiónként változnak.” Ez a definíció, amely tartalmilag megegyezik az idegen nyelvűekkel, nem kevesebbet állít, mint azt, hogy konkrét előfordulásaiban az „erkölcs” szó soha nem szerepel önállóan, mert ahhoz, hogy megfogalmazzunk konkrét erkölcsi elveket, mindig pontosítani kell egy jelzővel, hogy ki(k)nek az erkölcséről szólunk. És képzeljük el az előző eset analógiáját: a közneveldébe járni kezdő elsős az első órára még erkölcstudat nélkül ül be – bezzeg amikor nyolcadikban elballag, addigra mindent megtanult az erkölcsről. Az már, hogy az életében alkalmazza-e a tanultakat, a nevelési terv szerint senkit nem érdekel.
De ne legyünk ennyire negatívak. Arról van szó csupán, hogy rossz megnevezést kényszerítettek az alapvetően talán jó szándékkal elindított nevelési diszciplínára. Ha mondjuk úgy nevezték volna el, hogy „Beszélgetés a világnézetről”, akkor még csak szét sem kellene szórni az osztály tanulóit ezeken az órákon. Tanulhatnának vallástörténetet, szó eshetne a történeti vallások alakjainak, legendáinak megjelenítéséről a művészetekben, vagy arról, mit értettek korábban és mit értenek jelenleg ezek a vallások és ideológiai rendszerek a „jó” és „rossz” fogalma alatt – hogy az erkölcsről is essék szó.
Amúgy meggyőződésem, hogy ha már új tantárgyat kellett bevezetni a közneveldékben, akkor jóval nagyobb haszna lett volna egyféle „Háztartástan” oktatásának. A háztartást mint egy családi közösség folyamatos üzemű vállalkozását kellene tárgyalni, bevezetésként a pénzügyi kultúra világába. Ha még egy új tantárgyat lehetne javasolni, annak a neve „Állampolgári alapismeretek” lenne. Csak hát az engedelmes fűnyíró-alattvalókat kibocsátani rendelt KLIK-végpontokban mindkettő ellenjavallt.
