Az ellenzék győzelmében bízó nagy sokaság megválasztotta az elmúlt ősszel a maga miniszterelnök-jelöltjét. Ez az úr nyilvános szóbeli televíziós vitára hívta ki a hatalmon levő oldal hasonló pozícióját elfoglaló, bár nem választással, hanem önjelöléssel odakerült politikai vezetőjét. Az ügyek mai állása szerint a válasz egyértelműen elutasító. Orbán Viktor eddig három hasonló, a képviselő-választást megelőző vitán vett részt; az elsőn (1998) ő aratott sikert, a másodiknak (2002) nem volt egyértelmű győztese, a harmadikat (2005) csúfosan elbukta. Az azonban közös a két utolsóban, hogy a soron következő választást az általa vezetett párt (vagy pártszövetség) elveszítette.
Szögezzük le: ahogy korábban, úgy áprilisban sem lesz olyan hivatalos szavazólap, amelyen a választópolgárnak az általa inkább kedvelt miniszterelnök-jelöltet kellene bejelölnie, őt ugyanis nem a népség, hanem a már megalakult új parlament plenáris ülése választja meg.
Az eddigi, említett televíziós viták visszanézhetők, és levonható róluk a következtetés: szükségszerűen az odáig eltelt időszak megfogalmazásai, szólásokká vált mondatai hangzottak el, a már ismertté vált számadatokkal alátámasztva, ugyan mi másra számíthatott bárki is? És vajon mitől lenne más egy mostani vita? Nagyon fontos szempontok döntenének a győztes személyéről: mennyire „hercig és fess”, mennyire jólöltözött, milyen a hangja orgánuma, hajlamos-e túllépni a megszabott időkereteket. Az eddigiekből megfejthető a személyes véleményem, miért is titkolnám: abszolút fölösleges időpazarlásnak tartanék egy ilyen rendezvényt.
