Satyrblog

Hogyha elég soká megyen,
találhat az Üveghegyen
messze túl a sokat látott
turista egy kis országot.
Lakossága jól boldogul,
minden arcon mosoly virul;
gazdasága izmosodik:
működnek a pénzmosodik!

Útnak indul két riporter,
akiket még nem tiport el
a rezsim, hogy széjjelnézzen
pénznyomdában, pénzverdében.
Szakmájukra tettük rávall:
rögzítik egy kamerával,
s megmutatják majd a mozik,
hogy a páros oknyomozik.

Csukva bár a vérmes ajtó,
hallható az érmesajtó;
a klisékbe beleírva
a pénzérmék negatívja.
“Kerítünk egy öblös tálat,
begyűjtjük a fémmintákat,
s ha megtelt a klisé-tálunk,
egyszerűen kisétálunk.“

Letudva a verde gondja,
sorra jött a bankjegynyomda.
Nagyjaink a papírpénzek
ábráiról báván néznek.
Nem maradnak ezer évig:
arcképüket lecserélik,
és helyükre bízva lépnek
újsütetű példaképek.

Az archívum most ráfázhat:
zápor támad, papírt áztat.
Minden portré nedves, ezért
megkérték a Kedves Vezért,
küldene a foszlott, tépett
régi helyett új fényképet.
Ám az olyan komor, mintha
torz lenne a nyomo®minta...

Kész a nyomat, és csak lesünk:
pompás lett a százezresünk!
Mélyzöldektől jön egy e-mail:
fát is óv, ki papírt kímél.
Füstölnek a nyomdagépek,
mintha szénnel fűtenének.
S bár a többség csak tengődik,
eljutunk a milpengőig!