Folytatjuk a létező szocializmus korának krónikáját, egyik ipari fellegvárában megjelenő üzemi lap anyagaiban tallózva.
Nagy gondtól főtt a feje a Xilofongyár gazdasági és politikai vezetőinek. Nagy nehezen sikerült a Főhatóságtól kikönyörögni szellemi termékek behozatala céljából a szükséges harmincmillió forintot, amikor beütött a csőd. Mert ki gondolhatta volna, hogy a világ másik három nagy xilofongyártó mamuttrösztje annyira éberen őrködik a xilofon-lapkák gyártási titka felett, hogy csak komplett üzemek Magyarországra való telepítését vállalták volna, hallani sem akartak licensz eladásáról.
Nem volt más kiút: utána kellett nézni a belső szellemi tartalékoknak. Ekkor nyúlt Propag Andor, a munkaverseny- és reklámügyi aligazgató, az utolsó, kétségbeesett eszközhöz: újítási verseny kiírását javasolta, a gyár dolgozóinak részvételére számítva.
A nagy hírveréssel útjára indított versenyre azonban nem nagyon tódultak a megváltó javaslatok. Csak Istóczky néni, az éjjeles takarítónő nyújtott be egy ötletet, hogy tudniillik "A partvics nyelinek a másik végire is szőrt köllene húznyi, akkó etyszerre lehetnye pallót söprenyi meg pókhálóznyi." Azután hosszú hónapokig semmi.
Ebben a szorult helyzetben, végső mentségként, előszedték egy 1963-as poros irattartóból a kis Kulhanek Juci újítási javaslatát, aki akkoriban a nyolcadik osztály elvégzése után három hétig a Xilofongyárban volt nyári munkán. A licencvásárlásra szánt harmincmillió forint elégnek ígérkezett arra, hogy az egyik 1898-as Brown & Co. gépen próbaképpen elvégezzék azt az átalakítást, amelyet a kislány akkoriban javasolt. Az átalakítás négyszázhetvenkilenc forintos tetemes költségét is figyelembe véve, még mindig elég pénz maradt, amelyet szét lehetett osztani a fiatal újítókat eredményesen támogató munkahelyi (és följebb) vezetők között.
És ez a kezdeti siker nagy lökést adott az ügynek. Egymás után születtek a jobbnál jobb ötletek – csak a legkiválóbbakat soroljuk most fel, a teljesség igénye nélkül. Boncz Mátyás éjjeliőr például iker-xilofon gyártását javasolta, vagyis hogy ne csak az ütők alatt, de az ütők felett is helyezzünk el egy xilofont. Éles szemét nem kerülhette el ugyanis az a tény, hogy két szomszédos ütés között a muzsikus mindig egy fölösleges mozdulat megtételére kényszerül: fel kell emelnie az ütőjét. Ez eddig holt út volt. Ha az ütő ilyenkor, felemelkedőben egy másik, az alsóval szembe fordított xilofonba ütköznék, kétszeresére lehetne növelni a xilofonozás fajlagos frekvenciáját és a hangzás telítettségét, mégpedig minden további ráfordítás nélkül! Egy hét jutalomüdülést kapott.
Az öreg fizikailag megerősödve, szellemileg felfrissülve tért vissza, és további egy hét múlva már a bizottság asztalán feküdt újabb javaslata: a sztereó iker-xilofon. Az egyszerű iker-xilofonban ugyanis – mint a próbajátékok alkalmával tapasztalta – olykor összeakadt a két ütő. Újítása abban állt, hogy mind a jobb, mind a bal kéz számára egy-egy külön iker-xilofont tervezett. Ez a megoldás jelentősen kiterjesztette mindkét ütő működési hatósugarát, összeakadásuk veszélye nélkül. Két hónapos jutalom kényszer-elvonókúrát kapott.
De az is letelt egyszer, és az öreget már nem lehetett megállítani. Ezúttal már messzebbre ragadta a képzelete: a muzsikusban rejlő összes lehetőséget ki akarta aknázni. Újítása, a szférikus xilofon egy gömb alakú, mintegy két méter átmérőjű zárt helyiség volt, amelynek belseje xilofon-lapkákkal volt kitapétázva. A gömb középpontjában, súlypontjánál fogva függesztették fel a művészt – ha hagyta –, egy olyan szerkezetre, amely révén három, egymásra kölcsönösen merőleges tengely körül elforoghatott. Nemcsak kezében tartott ütőket, de speciális cipői is xilofonütőkben végződtek. Az öreg írt is egy virtuóz szólódarabot új hangszerére, a kottán sűrűn fordultak elő olyan zenei szakkifejezések, mint "jobbcsapott", "bal belső csűd", "szögsebesség", "perdületi határérték", stb. A gömb alakú xilofonszoba ötletéért Matyi bácsi három év jutalomkezelést kapott, kocka alakú gumiszobában. Az ötlet azonban nem ment veszendőbe: kínai ipari kémek elorozták a rajzokat, és felhasználták a pekingi űrhajós-kiképző központ kialakításához.
Az érzékeny veszteséget, a legtermékenyebb újító elvesztését hamarosan pótolni látszott a felvirágzást megindító, és időközben felkutatott Kulhanek Julianna visszatérése, aki a gyárból ment gyes-re tizenkét évvel azelőtt, és éppen negyedik gyermekét adta óvodába. Jucika jött, látott és győzött. Nagy problémát jelentett ugyanis már a kezdet óta a xilofon-lapkáknak a tartószerkezetre való rögzítési módja: bármilyen megoldást alkalmaztak is – szegecs, csavar, spárgával odakötözés, ragasztás, beékelés – mindenképpen parazita csillapítás, reflexió, korrózió, interferencia és más latin nevű betegségek keletkeztek a rögzítési pontokban. Volt ugyan olyan megoldás, amely mindezeket kiküszöbölte: a hangszert az összes lapkákkal és a tartószerkezettel együtt egyetlen darabból öntötték ki platinával és titánnal ötvözött krómacélból. A legyártott negyvenezres tételnek máig a raktárkészletet terhelő darabjai azonban azzal a nem elhanyagolható mellékhatással rendelkeztek – és ez persze csak az ünnepélyes próbahangversenyen derült ki –, hogy nem lehetett játszani rajtuk, mivel a kölcsönös tömegarányok miatt nem a lapkák jöttek rezgésbe, hanem az ütők repültek ki a muzsikus kezéből.
Jucika zseniális ötlete azonban egy csapásra száműzött minden gondot. A xilofon-lapkák jól bevált eredeti ötvözetében ugyanis elég magas a vastartalom, bevonatuk pedig tudvalevőleg krómnikkel-hártya. Ezek ugyebár mágneses tulajdonságú fémek. Ezt végiggondolva Jucika a lapkák széle mentén olyan mágneses erőtér-rendszert hozott létre, amelyen belül kialakuló erőhatások a közöttük elhelyezett lebegő lapkákra ellenkező irányú mágneses vonzást gyakoroltak. Figyelembe véve a lapkák egymástól eltérő önsúlyát is, valamint a megütésük pillanatában keletkező, a gravitációs komponenssel megegyező irányú dinamikus erővektort, érthető, hogy az erőtér-rendszer paramétereit igen gondos elektronikus szabályozás alatt kellett tartani. Nyereségül azonban a másik oldalon jelentkezett az az előny, hogy az ütés következtében rezgésbe jött lapka megváltoztatta az erőtér tulajdonságait, mégpedig az ütés intenzitásától és a lapka önrezgésszámától függő módon. Ezek a változások pedig erősítés után hangrendszerre kiadhatók – Jucika tehát, mintegy melléktermékként, feltalálta az elektronikus xilofont!
A kérdésre, hogy laikus létére honnan merítette fényes ötletét, elmondta, hogy a Korán nevű időszaki műszaki kiadvány "Hogyan barkácsoljunk könnyen, gyorsan Mohamed koporsóját" című tudományos ismeretterjesztő cikksorozata indította el képzeletét. Egyben célzott rá, hogy az említett koporsót sem őrizték ingyen ... Díszoklevelet kapott.
Már mindenki elkönyvelte, hogy a találmány bejárja majd a többihez hasonló diadalmas útját a százszemélyes vezetőségi bankett és a prototípusnak a gyárudvaron történő szétrohadása között – de akkor akadt egy vállalkozó szellem, Krankl Gedeon Imre hivatásos kéregető és kíntornatanár személyében. Szegénynek egy közlekedési balesetben nemrég lett totálkáros a megélhetését szinte kizárólagos módon biztosító verklije – egy vándorköszörűs nem adta meg az elsőbbséget –, így fordult a Xilofongyár szociális bizottságához. Elveszített hangszerének pótlására neki is adták a Kulhanek-féle elektronikus xilofont, cserébe csak azt kérték, hogy majd számoljon be a próbaüzem tapasztalatairól.
Három hónap múlva szállt ki a gyár előtt acélkék Volvójából az öreg, meghívta az egész vezetőséget kis nyolcszobás villájába, és erősen italos állapotban végre elárulta a titkot. Bizonyos komplex pénzügytechnikai megfontolásokat – egyrészt az árfolyam-arányokat, másrészt, mint később kiderült, a pénzérmék anyagösszetételi jellemzőit – alapul véve Budapestről Bécsbe tette át működési területét. Amikor megjelent valahol xilofonjával, és játszani kezdett, megvárta, amíg köréje gyűlnek a mindig kíváncsi bécsiek. Bemutatója végén maximumra tekerte a TÉRERŐ feliratú gombot, mire a közönség zsebéből az összes két-, öt- és tízschillinges pénzérme hangszerének egy speciális tartályába ugrott. Az érmék között talált nyakkendőtűket, mandzsettagombokat és pészmékereket egyszerűen a szemétbe hajította.
Azóta megnősült az öreg, neje számára is kijárta a kéregetési engedélyt. Az asszony jelenleg egy, a Fúvóshangszer- és Porszívógyár újítási versenyén első elismerésben részesült speciális harmóniummal járja a várost. Hangszeréhez a lábpedálos fújtató helyett egy légkalapácsok működtetésére alkalmas kompresszort csatlakoztatott a merész újító. Száma végeztével Kranklné maximumra tekeri a LÉGRITKÍTÁS feliratú gombot, mire a harmónium rejtett tartályai kiszivattyúzzák a nézők zsebéből a papírpénzeket. Az asszony sem fordít gondot a névjegyekre, szerelmeslevelekre és óvszeres tasakokra.
Az öreg most már semmit nem bíz a véletlenre. Szoros szálak fűzik őt a nagy gyárak újítási előadóihoz. Fényes megélhetése – legalábbis amíg a gyárak a hagyományos odaadással támogatják dolgozóik újításait – biztosítva van ...
