Satyrblog

Essék szó kivételesen valami komoly témáról. Tegyük fel, hogy egyik reggel a Facebook idővonalamon megjelenik egy színes fotóval illusztrált külföldi katasztrófa-hír, mely szerint a Szardínia szigeti Nuoro városban, amelynek 100 kilométeres körzetében hetek óta pusztító szárazság honol, váratlanul megáradt a Pontia patak, és kilenc személygépkocsit belesodort a Tirrén-tengerbe. Nagyon hihetetlennek tűnik a történet, ezért megpróbálom ellenőrizni a televíziós és rádiós hírekben, a netes napilapokban. Mindenütt megerősítést találok. Ráadásul Ubul barátom is felhív, és rákérdez, hogy hallottam-e a friss hírt a megáradt szardíniai patakról.

Csakhogy van egy bökkenő. Bármi történjék is a világban, és bármilyen forrásból értesülök is róla, az csak egyetlen módon juthat be a tudatomba: valamelyik (vagy egyszerre több) érzékszervemen keresztül. De mi van akkor, ha az elsőként kapott információs impulzus totálisan átállítja a látásomat, hallásomat, és emiatt mindenütt, ahol utánanézek, csak megerősítést kapok?

A fentiek természetesen nem igazán fejezik ki az aggodalmamat, hiszen igazából nincsen tétjük. De nagyon könnyen eljuthatunk a következő kérdésig: mi van akkor, ha az „objektív világ” csak amiatt „létezik”, hogy a tudatos létem kezdete óta folyamatosan záporozó információ-darabokból így, és csakis így épült fel a tudatomban? Mi van akkor, ha a szobának, amelyből éppen kiléptem, abban a pillanatban eltűnik minden berendezése, és csak akkor épül vissza (a tudatomban eltárolt kép alapján), amikor majd újra belépek?

És akkor lépjünk még egyet. Valaki elolvassa azt, amigt eddig leírtam, és azzal válaszol, hogy amit tőlem olvasott, az összefüggéstelen, logikátlan zagyvaság. Igenám, de ez a válasz csakis egy módon, az érzékszerveimen keresztül juthat az agyamba; látom, vagy a gép felolvassa, vagy ha vak vagyok, akkor tapintással. Akkor meg?