Ezúttal nem az ismert Petőfi-vers kerül terítékre, hanem valódi dalok, vagyis megzenésített versek. Nem is akármilyenek. A két költő Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály, a két zeneszerző Erkel Ferenc és Egressy Béni. Ennyiből már kitalálható, hogy a Himnusz és a Szózat az a két zenemű, amelyről megkísérlem elfogulatlanul, a hozzájuk társított emocionális ballasztot lehámozva leírni a véleményemet. Megegyeznek abban, hogy a költők terjedelmes verséből mindkettő csak az első nyolc sort használja fel; Kölcseinél ez egy, Vörösmartynál két versszakot jelent.
A keletkezés időrendjét követve, kezdjük a Himnusszal. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a multimédia tartalom nemcsak az énekhangot és a zenekíséretet, de a versszöveget is tartalmazza.
A nyolc soros versszakban az egyes sorok szótagszáma szabályosan váltakozó: 7-6-7-6-.... A sorok lejtése inkább ereszkedő: hat sorban az első szótag feltétlenül hangsúlyos, csak a negyedikben és a nyolcadikban hangsúlytalan. A rímelés keresztrímes, meglehetősen bőven élt a költő az azonos toldalékok használata révén történő összecsengetéssel. Kevésbé nyakatekerten ezt ma úgy mondanánk, hogy dominálnak a ragrímek; akkoriban ez még nem volt ritka és nem vélték úgy, hogy negatív hatással volna a minőségre.
Vizsgáljuk meg a kísérő zenét, egyelőre a szövegtől függetlenül, de azért szövegsoronként:
- az első sor zeneileg tökéletesen szimmetrikus, grafikailag egy gótikus toronyt írna le; az egyes hangok között a távolság félhangokban mérve, a kezdő nagyterc hangról indulva: +1+2+5-5-2-1;
- a második sor ereszkedve indul, majd a két záró hang kissé "visszakanyarodik", a félhang-távolságok a kezdő szext hangról indulva: -2-2-1-2+2+1;
- a harmadik sor majdnem tökéletesen megismétli az elsőt; a különbség annyi, hogy a gótikus torony "karcsúbb": két félhanggal lejjebbről indul, a "csúcs" viszont két félhanggal feljebb van: +2+1+9-9-1-2;
- a negyedik sor a másodikat ismétli meg, szintén két félhanggal lejjebbről, a kvintről indulva: -2-1-2-2+2+2;
- innentől elmarad az első négy sor páronkénti ismétlése, és egy lépegető-ereszkedő séma lép a helyébe: az ötödik sor a tonika oktávjáról indulva lényegében ereszkedő jellegű: -1-2-1+1+2-7;
- a hatodik sor az előzőhöz képest négy félhanggal feljebbről indulva lényegében ugyanazt a sémát ismétli: -2-2-1+1+2-7;
- a hetedik sor még egy félhanggal feljebbről indul, de már kifejezetten ereszkedő: -1-2-2-1-2-2;
- a nyolcadik sor "befejezi" az előző sor ereszkedését, egy apró visszakanyarodással egészen le a tonikáig: -2-1-0-2-0+2-4.
Hozzá kell még tennem, bármiféle sanda vád szándéka nélkül, hogy a Himnuszunk második sora szinte hangról hangra megegyezik a "Gotterhalte" néven ismert, Joseph Haydn által jóval korábban szerzett osztrák császári himnusz második sorával, és a két zenemű ötödik sorai is eléggé hasonlatosak egymáshoz.
Most pedig térjünk át a szöveg és a zene illeszkedésének kérdésére. Amint említettük, a versszöveg páratlan sorai 7, páros sorai 6 szótagosak. Nos, Erkel zenéjének mind a nyolc sora 7-7 hangjegyet tartalmaz, ezért énekléskor minden páros sorban kénytelen a kórus egy-egy úgynevezett hajlítást végrehajtani: a sornak egy adott szótagjában meg kell dupláznia a magánhangzót. Azt kell mondanom, hogy ezt nem igazán tartom professzionális megoldásnak, persze az ízlések ebben is lehetnek eltérőek.
Itt az idő, hogy rátérjünk a Szózatra. Az előző elemzést alapnak tekintve, bárki hasonló módon végigmehet a kétségtelenül fülbemászó, érzelmes zenedarab sorain, levonva a maga következtetéseit.
Természetesen nem hallgatom el a véleményemet én sem. Vörösmarty verse inkább jambikus, emelkedő ívű, a sorkezdő szótagok között több a hangsúlytalan (vagy rövid), mint a hangsúlyos (vagy hosszú). A páratlan sorok 8, a páros sorok 6 szótagúak, a séma félrímes.
Nem néztem utána, hogy a profi zenei szakma hogyan ítéli meg Egressy Béninek, a megzenésítőnek a teljesítményét. Maga a zenedarab, amint talán már említettem, megnyerő, még ha kissé túldíszítettnek is hangzik; ami viszont a szöveggel való illeszkedését illeti, nem tudom másként megítélni, mint elrettentő példaként. Számos alkalommal kénytelen a kórus hosszan kitartott hangot énekelni egy nyilvánvalóan rövid, hangsúlytalan szótagra, nem is szólva a hajlítások nagyon nagy számáról, sőt: az énekelt verzió kénytelen bizonyos helyeken belenyúlni a megírt versszövegbe ("... meghalnod kell"). Ha azt mondom, hogy ez a megzenésítés nem tartozik a szakma csúcsteljesítményei közé, akkor nagyon visszafogott vagyok...
