Mindenek előtt meg kellene érteni, hogy egy országgyűlési választási folyamat nem azzal végződik, hogy az illetékes testület megállapítja az egyes elinduló szervezetek által megszerzett mandátumok végleges számát. Ebből persze kiderül, mely szervezet lett a relatív (esetleg abszolút) győztes, de nem a választási győzelem a végcél, hanem a kormányalakítás. Próbáljunk meg ebből kiindulni.
A jelenlegi országgyűlési választási rendszerben az egyéni körzetek fontosságát nem csupán az támasztja alá, hogy helyben dől el a mandátumok többsége (a lehetséges 199-ből 106), hanem az a tény is, hogy ott keletkeznek az úgynevezett „töredékszavazatok”, amelyek aránytalanul nagy többségéből a relatív győztesnek lesz többlet-mandátuma. Nem térünk itt ki a töredékszavazatok megállapításának algoritmusára; aki kíváncsi rá, utánanézhet. Az azonban bizonyos, hogy két lineáris optimalizálási feladatot kell párhuzamosan megoldaniuk az orbánváltó szervezeteknek: minimalizálni kell a Fidesz-KDNP helyi győzteseinek számát, és minimalizálni kell a keletkező töredékszavazatok összegét. (Csak zárójelben: az előbbi feladat megfogalmazásából logikusan következik – még ha érzelmileg talán nem is tetszene –, hogy az orbánváltás esélyét az is növeli, ha egy helyi körzetben a Jobbik jelöltje győz.) Mindkét feladat együttes megoldása akkor mondható sikeresnek, ha a relatív győztes szervezet, a Fidesz-KDNP összes megszerzett mandátumának végső száma nem haladja meg a 99-et.
Világos, hogy első lépésben a relatív győztes kap megbízást kormányalakításra. Ehhez azonban a számok alapján koalíciós társat kell kerítenie, mert a kisebbségi kormányzás ma az országunkban gyakorlatilag elképzelhetetlen. A ma ismert rokon- és ellenszenvek ismeretében állíthatja-e valaki, hogy sikerülni fog nekik? A továbbiakat ki-ki gondolja át egymaga. Hogy azért kicsit segítsek, az orbánváltók által követendő taktika lényege: a siker esélyét nyújtó egyéni körzetekben egyetlen közös helyi jelölt, országos viszonylatban külön listák vagy részlegesen összevont listák.
