Nem a világnézeti meggyőződésemre alapozva, éppen ellenkezőleg: annak ellenére érzek egy kettősséget a magyar felsőoktatási törvény legutóbbi módosítása – a köznyelvben elterjedt nevén: a lex CEU – kapcsán. Egyrészt aránytalannak, eltúlzottnak tartom a hazai és nemzetközi felzúdulás mértékét, másrészt viszont mégis könnyen megindokolhatónak tartom a reagálást.
A törvény nem az a műfaj, amelynek szerzője a szigorúan vett tartalmon felül, a sorok között is elrejthet valamit. Jogilag az utóbbi nem támadható, illetve az ilyenfajta támadás könnyen elhárítható. Márpedig a törvényszövegben explicit módon nem szerepel bezárás, megszüntetés, „kipaterolás”, ellehetetlenítés és egyéb, hasonlóan szélsőséges elbánás. Bizonyos kiegészítő feltételek szerepelnek, amelyek teljesítésének esélye ebben a pillanatban valóban csekélynek tűnik, de hogy ezek a feltételek nem teljesíthetőek, az csak akkor derül ki egyértelműen, ha az érintett egy vagy több intézmény megpróbálja és egyértelmű, megindokolt elutasítást kap.
Ugyanakkor mégis indokolhatónak tartom a meglepően egységes és zajos felzúdulást. A módosított törvény szövege ugyanis „második síkon” ugyanúgy alapjogokat veszélyeztet, mint a jelenlegi kormánytöbbség által az utóbbi időben elfogadott számos törvény. A heves reagálás tehát sokkal inkább egy tendenciának, egy hatalomgyakorlási módnak szól, amely nem egyeztethető össze annak az intézménynek a deklarált értékrendjével, amelynek az országunk a tagja, és amely a gazdasági és társadalmi fejlődésünk meghatározó biztosítéka.
A közeljövő érdekesnek ígérkezik…
