Még nem szólalt meg a mennybéli fonógyári sziréna, amikor sorra futottak be a 4-es párkaműhely fonólányai. Ki-ki előkereste a bélyegzőkártyáját, bedugta a résbe, lehúzta a gép karját, majd visszatette a kártyáját a nevével jelzett rekeszbe. A mennybéli fonógyárba még nem jutottak el a korszerűbb beléptető rendszerek.
Hasonló volt a helyzet a termelési fronton is. Noha rég megérett a helyzet a félautomata fonógépek telepítésére, az üzemvezetés egyre késleltette a döntést. A fonólányokat nem igazán sikerült megnyerni a váltásra: mindannyian hozzászoktak a kissé már rozoga rokkákhoz, ügyes ujjaik alól szép egyenletes szálak tekeredtek le a Föld felé. Odalentről nem is érkezett megalapozott minőségi kifogás, vagy ha mégis, az nem a 4-es párkaműhelyben landolt, hanem jóval följebb.
A fonógyár főmérnöke rosszallóan vonta össze a szemöldökét: nem is egy megalapozó elméleti tanulmányban fejtette ki a termelőeszközök minél korábban való lecserélésétől várható minőségi, termelékenységi, pénzügyi és megbízhatósági előnyöket. A megalapozottságuk pedig kétségtelen volt: úgy lehetett volna növelni a napi kibocsátást – hiszen egyre többen születtek odalent a Földön –, hogy közben az alkalmazottak száma ne nőjön.
Csakhogy odafent még erős volt a Szakszervezet, a tagság véleményét messzemenően figyelembe vevő funkcionáriusok minden érvet latba vetettek a régi technológia megtartása mellett. A főmérnök hiába hangoztatta a kúpkerekes félautomaták előnyeit, az érdekképviseleti szervek nagyon erős, az adott időpontban gyakorlatilag megdönthetetlen ellenérvet szegeztek szembe vele: „Lehet, hogy napi néhány méterrel több fonalat lennének képesek megfonni az új Kúpkerekes gépek, de a lányaink ragaszkodnak az Orsóshoz.”
(A szerkesztő észrevétele: Fene az ízlésüket…)
