Egyelőre minden rendszerezés nélkül sorakozik alább néhány gondolatom – vannak közöttük visszatérő témák is – napjaink politikai aktualitásairól, különös tekintettel a jövő év tavaszi országgyűlési képviselő-választásokra. Minden pont elején egy eltérő formázású (félkövér betűvel írt) rövid összefoglalás mutat rá a tartalom lényegére.

A demagográfiáról

Azt a véleményemet fejtem ki alább, hogy napjainkban nem tartom szerencsésnek sem azokat a szózatokat, sem azokat az intézkedéseket, amelyek a belföldi születésszám jelentős növelésére ösztönöznek. Függetlenül attól, melyik politikai oldal tűzi a zászlajára.

A címben szereplő szó a szótárakban egyelőre nem található, de aligha van olyan kételyem, hogy valaki is ne értené. Mert vannak ugyan egyes országok életében olyan időszakok, amikor ésszerű lehet kitűzni gyorsított népesedési célokat, ám szerintem Magyarország és a mostani időszak nem ilyen. Ennek ellenére elfogadták a kapcsolódó törvénycsomagot. Amikor ilyen téma felmerül, kétféle típusú képviselői módosító javaslatok fogalmazódnak meg:

• Egyesek olyan rendelkezéseket látnának szívesen, amelyek a szaporulathoz kapcsolódó kedvezményeket csak a többség számára nyújtanák, bizonyos kisebbségek számára nem.
  
  
• Mások ismételten, sokadszorra előszedik a művi terhesség-megszakítás erős korlátozására, ha ugyan nem a betiltásársa irányuló javaslataikat.

Miért állítom azt, hogy az idő és a hely nem alkalmas a fokozott szaporodás forszírozására? Gondoljuk végig:

• A gyermekintézmények rendszere – gondoljunk az egykori vállalati, gyári óvodákra és bölcsődékre – erősen leépült. Jelenleg a bölcsődei korú gyermekeknek mindössze 10%-a jár valóban bölcsődébe. Visszaszorították és nem támogatják a családi napközik szépen elindult megoldását. Az óvodákba is lassan pályázniuk kell a gyerekeknek, még Budapesten is. Egyes helyeken a körzet szerint illetékes iskolák is kénytelenek elutasítani a jelentkező tanulók egy részét.
  
  
• A ma megszülető gyermek átlagosan húsz éven keresztül nem hoz létre új értéket, nem adózik sem ő maga, sem a nem létező munkáltatója. A gyermek kapcsán a családon belül felmerülő fogyasztási többlet – és így áfa-bevétel – arányában annál kevesebb, minél több a gyermek a családban. Ezzel szemben őt magát és/vagy a szüleit jelentős kedvezmények illetik meg. Vagyis a költségvetésnek a kiadási oldalából jelentősen részesedik, a bevételihez viszont alig járul hozzá.
  
  
• Jelenleg a felsőfokú tanulmányainak életkorába belépő fiatalt számos versenyképes intézmény várja külföldön, ami erős kísértés arra, hogy az adott helyszínen vállaljon munkát, akár már a tanulmányai alatt is, és le is telepedjen, mert az itthoni munkahely-kínálat és általában a fiatalok által belátható életminőség még kevésbé versenyképes.
  
  
• Mi lehetne az alternatívája a csupán hosszú távon megtérülő baby-boom-nak? Mindenek előtt természetesen a gazdaság fellendítése, a munkahelyek olyan bőségének megteremtése, amely megfordítaná a tendenciát: nemcsak az egykori emigránsok térnének vissza nagyobb tömegben, de a munkát kereső bevándorlók egyik vonzó célországává is válna az országunk. Persze ehhez meg kellene oldani egy nehezebb feladatot is: meg kellene szüntetni a zsigeri idegengyűlöletet nemcsak a lakosság, de – az intézkedésekből ítélve – a hatóságok részéről is.
  
  

A devizahitelesek kárenyhítéséről

Egy olyan vetületére mutatok rá a témának, amely valahogy nem igazán került eddig terítékre: differenciálni kellene a „megmentendők” között attól függően (is), hogy milyen célra vettek fel hitelt.

Legalább egy éve mániákusan hajtogatom, hogy nem létezik általános megoldás a deviza alapú hitelek „károsultjainak” kárenyhítésére. Kétségtelen, hogy születtek részmegoldások, amelyek valóban megoldottak részkérdéseket (végtörlesztés), részben pedig, szintén nagyobb tömeget érintően, egyszerűen elodázták (árfolyamgát). Nem részletezem, milyen réteg járt jól „véletlenül”.

A Kúria legutóbbi döntése megerősítette ezt a megérzésemet: eszerint a probléma megoldására nem a jog hivatott. Tetszik-e vagy sem, a feladat ezzel visszaszállt a Kormányra. Az eddigi tendenciákat extrapolálva ebből az következik, hogy nem szakmai, hanem politikai döntést várhatunk, amelyet várhatóan szakmai érvek tömegével fognak majd támadni.

Szerintem előbb vagy utóbb nem kerülhető el annak a belátása, hogy nagy valószínűséggel még csak típusesetekbe sem lehet csoportosítani ezeket a hitelmegállapodásokat: minden egyes szerződést egyedileg kell felülvizsgálni, ez a ráfordítás egyszerűen nem takarítható meg. Például azért sem, mert a társadalmi szolidaritás egy bizonyos mértékig még kiterjed az ifjú házaspárra, akik első önálló lakásukként rászánták magukat egy falusi házacska megvásárlására, arra azonban bizonyára nem, hogy egy nagyvállalkozó forrást teremtsen a panziólánca ötödik és hatodik tagjának – tehát tőkeeszközöknek – a megvételére.

A DK oktatáspolitikai alapelveiről

Egy szórólapon szerepelt tíz „programpont”; most nem mellékelem, mert az észrevételekből anélkül is kiderül, mi az egyes pontok témája.

Nagyon jó kezdeményezés, hogy ebben a "szakpolitikában" részletes és konkrét programpontokat beszélhetünk meg. Néhány ponthoz szívesen fűznék megjegyzést.

ad 1. Annak, amit mostanában "köznevelésnek" neveznek, az egyedüli „tárgyai” a gyermekek, akik nem választhatnak, hogy akarnak-e iskolába járni, vagy sem. A pedagógusok csak fizetett közreműködők, és mint ilyeneknek, szerintem megalapozott és ismétlődő minőségi kifogások esetén lecserélhetőeknek kell(ene) lenniük. A szülők egyrészt az intézményrendszer fizető fenntartói, másrészt ők azok, akik az iskolakötelezettség betartásáért felelősséggel tartoznak.

ad 3. Szerintem nem alaptantervet kellene kidolgozni (de legalább nem első lépcsőben azt), hanem egyféle kimeneti "checkpoint" rendszert: megszabni, milyen tartalmú, erősségű, minőségű és formájú ismeretek várhatók el a diákoktól egyes meghatározó pontokon, mondjuk a 4-ik, 6-ik, 8-ik és 12-ik évfolyamot követően. A feladatmegoldások során – az adott tantárgytól függetlenül – a következő folyamatot kellene követni:

• a probléma megértése
• megoldási utak felvázolása
• az optimális megoldási út kiválasztása
• a probléma megoldása.

E folyamat egyetlen szakasza során sem célszerű eltekinteni attól, hogy napjainkban milyen források, tudásbázisok támogatása vehető igénybe.

ad 6. Vigyázni kell, nehogy a fürdővízzel a gyereket is kiöntsük (hittan és erkölcstan). Semmi kár nem származna olyanfajta tudásból, amely a múlt és a jelen uralkodó (nemcsak vallásos) világnézeti rendszereire terjed ki. Nem biztos, hogy erre külön tantárgy szükséges, mert az irodalom, történelem, földrajz, ének-zene, művészettörténet keretében is ki lehet térni rá. Sokkal hasznosabb volna viszont a diákok tudásszintjének megfelelő alapvető pénzügyi és állampolgári (pártpolitika-független) ismeretek bevezetése.

ad 7. "Hazahozzuk a diákokat" helyett talán szerencsésebb azt kitűzni, hogy igyekszünk versenyhelyzetbe hozni a hazai felsőoktatási intézményeket, a választható hazai munkahelyeket és úgy általában a fiatalokra váró hazai életminőséget.

ad 8. Egy korszerű és vonzó szakképzési rendszer kialakítása valóban talán az egyik legfontosabb feladat. Olyan rendszer szükséges, amelynek egyes alrendszereibe különböző fokú előképzéssel (befejezetlen vagy befejezett általános iskola, befejezetlen vagy befejezett humán vagy reál középiskola, befejezetlen főiskolai vagy egyetemi képzés) lehet bekapcsolódni.

A létminimumról

Gyakran félreértik, vagy szándékosan félremagyarázzák a „létminimum” fogalmát, a saját példámon igyekszem rendet tenni.

Az alábbi fejtegetés alapján arra szeretnék pontosabb választ adni, vajon mennyiben mérvadó a sokszor használt „létminimum” mutató az életminőség mérésére.

Kezdődjék egy idézettel: „… két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 249 284 forint volt havonta…” (forrás: a HVG cikke a KSH 2012. évre vonatkozó adatközléséről).

Legyünk akkor konkrétak. Négyen élünk a háztartásban, közülük én kb. 150 ezer forint nyugdíjat kapok. A másik kereső a lányom, akinek a fizetése és a kiemelt gyermeknevelési segélye összesen havonta kb. 100 ezer forint. A lányom 10 és 6 éves gyermeke a része még az együtt élő családnak. Ez azt jelenti, hogy mi gyakorlatilag a létminimumon élünk.

Nézzük a rendszeres kiadásainkat. A korábban bérelt, két évvel ezelőtt megvásárolt lakásunkra felvett hitel havi törlesztése kb. 110 ezer forint, az egy hónapra átszámított rendszeres rezsiköltség kb. 100 ezer, óvodai és iskolai térítés kb. 15 ezer, a mobiltelefonok költsége kb. 10 ezer. A rezsiköltségeknek része a kábeltelevíziós és internet előfizetés, az elektromos energia-fogyasztás részeként három tévé és három számítógép mellett hűtő, mosógép, mosogatógép, mikrohullámú melegítő, burgonyasütő is működik.

Az alapvető élelmiszereket hetente vásároljuk meg, ezt jelenleg a nagymama finanszírozza, aki a nyugdíja mellett még dolgozik is, és aki nem velünk lakik. Rajtunk kívül mást nem kell támogatnia, de rajta kívül máshonnan nem is élvezünk támogatást.

Azt hiszem, a következtetést nem nehéz levonni, én megtettem: a létminimum messze nem tévesztendő össze a szegénységi küszöbbel. Arra még lehet mentség, ha ezt valaki ismerethiány miatt mégis megteszi – arra viszont nem, ha szándékosan, populista módon mossa össze a kettőt.

Egymástól veszik el?

Szubjektív állásfoglalás a „közös lista – külön listák” témakörben. Véleményem szerint az egyéni körzetekben elérhető eredmény fontossága mellett azért másodlagos a pártlisták kérdése, mert nem „választást kell nyerni”, hanem stabil kormányt kell alakítani (az utóbbi állításom még többször előfordul).

„Aki külön listán indul, az a többiektől veszi el a helyet, tehát csökkenti a demokratikus erők kormányváltó esélyeit” - hangzik az állítás. Alapvetően téves. Azért téves, mert a mandátumok számának kihirdetésével a választás ugyan formailag véget ér, a végső cél azonban egy működőképes kormány megalakítása.

Közelítsük a témát az egyéni körzetek felől. Még az sem feltétlenül igaz, hogy „Egyetlen körzetben se induljon egymás ellen két kormányváltó szándékú párt vagy pártszövetség jelöltje.” Már ma tudni lehet, hogy lesznek körzetek, ahol a jelöltekre adott voksok alapján a sorrend ez lesz: 1. Fidesz, 2. Jobbik, … Ilyen körzetekben nyugodtan elindulhatnak a többiek részéről akárhányan, sőt: lehet, hogy csökkentik mindkét másiknak a töredék-szavazatait. Olyan körzetekben viszont, ahol lehet esély a győzelemre (vagy a második hely elérésére), feltétlenül meg kell állapodni az „egyetlen egyéni jelölt” taktikáról. Ez nem jelenti azt, hogy már jelöltet se állítsanak a többiek, sőt: össze kell gyűjteni a számukra az induláshoz szükséges számú jelölőcédulát és meg kell tartaniuk a saját helyi kampányukat. Nekik, akik már előre tudják, hogy igazából el sem indulnak majd, kell rávenniük a rájuk voksolni szándékozókat, hogy egyrészt sokan menjenek el választani, másrészt hogy helyettük az egyeztetett jelöltre adják a voksukat.

Térjünk át a listákra és (a levezetés kedvéért) tekintsük ismertnek a helyi választási eredményeket. A Fidesznek (és a Jobbiknak) megvan a fix választói bázisa.

1. Ha az egyéni mandátumok és a töredékszavazatok beszámításával a Fidesz eléri a 100 mandátumot, akkor bármilyen is a többi listás szavazat eloszlása, a Fideszt ki lehet hirdetni győztesnek. Első pillantásra közömbösnek látszik, hogy egyetlen vagy több listán jutottak-e be kormányváltást kívánó (de el nem érő) erők, a parlamenti működés szempontjából azonban nem közömbös, hogy hány frakciót alakíthatnak.
   
   
2. Ha a Fidesz csak a Jobbikkal együtt ér el 99-nél több mandátumot, akkor választhat: kisebbségben alakít kormányt, vagy felkéri a Jobbikot partnernek. Mindkét esetben nagyon sokat kockáztat: kisebbségben azt, hogy az ország kormányozhatatlanná válik, mert a parlamenti szavazások sorra megtorpedózhatják minden fontos kezdeményezésüket; a nácikkal koalícióban a teljes nemzetközi elszigetelődést.
   
   
3. Van a fenti esetnek egy speciális alesete. Tételezzük fel, hogy a mandátumok eloszlása ilyen lesz: Fidesz 88, Kormányváltók összesen 92 (de a legsikeresebb sem több mint 60), Jobbik 19. Egyik nagy formáció sem tud többségi kormányt alakítani a Jobbik nélkül. A Fidesznek ekkor nem csupán ugyanazt a két kockázatot kell megfontolnia, mint a fenti esetben, mert megjelenik még egy faktor. Ha felkéri a Jobbikot partnernek, az a táborából feltehetően sok olyan választójának fog tetszeni, akik igazából rejtőzködő Jobbik-választók – lesz azonban egy konzervatívabb sokaság, amely már a felkérés ténye miatt is azonnal elfordul a Fidesztől. Ez azért veszélyes a Fidesz számára, mert ha a Jobbik nemet mond, akkor ez a szituáció inkább előbb, mint utóbb új választásokba torkollik. A kormányváltó erőkben természetesen fel sem merül a Jobbikkal való együttműködés.
   
   
4. Ha a Fidesz a Jobbikkal (és esetleges újabb jobboldali pártok mandátumaival) együtt sem ér el 100 mandátumot, de az indulók közül a legtöbbet nyeri, vagyis relatív győztes lesz, akkor ismét a kisebbségi kormányzás nehézségeivel találhatja szembe magát. De nem is ez a fontos, hanem a másik serpenyő: ez a szituáció teljes mértékben független attól, hogyan oszlanak meg a listás szavazatok a demokratikus oldalon. Ekkor ugyanis a feltételek szerint a demokratikus oldali mandátumok vannak többségben (összesen legalább 100), ők tehát – ha nem is az első kormányalakítási fordulóban – működőképes kormányt alakíthatnak. Sőt, minél egyenletesebb közöttük a mandátumok megoszlása, annál kevésbé lesz domináns, diktáló helyzetben az a formáció, amelyik a legtöbbet szerezte.

Következtetések:

1. Mindenki menjen el választani és igyekezzék érvényesen kitölteni a nyomtatványokat.
2. Ha az egyéni körzetében egynél több kormányváltó oldali jelölt van, akkor válasszon közülük a szimpátiája szerint.
3. Ha az egyéni körzetében csak egyetlen kormányváltó oldali jelölt van, őt válassza akkor is, ha listán más pártot választ; egy másik körzetben ezt a nagyvonalúságát visszakaphatja.
4. A pártlistán válassza a számára szimpatikus kormányváltó oldali pártot vagy pártszövetséget.

Eltérő fogalmak, vegyes használat

Ez csak egy nyelvészeti kitérő: nem kedvelem, hogy úton-útfélen a „szavazás” szót használják olyankor is, amikor választásról van szó. A két fogalom logikailag igencsak eltérő.

Csak a „jegyzőkönyv számára rögzítem”:

• A „szavazás” lényege az, hogy egy (azaz egyetlen) objektumnak egy bizonyos szempont szerinti értékelése során az értékelők (a szavazók) úgy adnak hangot a véleményüknek, hogy megjelölik egy több értékből álló skála (az értéktartomány) valamelyik értékét. Aki így cselekszik, az szavaz, és amit ilyenkor lead, az a szavazat. Példa: „Ön szerint hányadik helyen végez a Ferencváros az NBI-ben?”
  
  
• A „választás” lényege az, hogy több (azaz számos) objektumnak egy bizonyos közös szempont szerinti értékelése során az értékelők (a választók) úgy adnak hangot a véleményüknek, hogy megjelölik a választható objektumok (a választék) valamelyikét. Aki így cselekszik, az választ, és amit ilyenkor lead, az a voks (megfelelő magyar szó hiányában itt is a „szavazat” szót használják). Példa: „Ön szerint melyik csapat nyeri a bajnoki címet az NBI-ben?”

Ez a fajta szóhasználat nem a véletlen műve. A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény választásnak az egész folyamatot értelmezi, szavazásnak pedig azt az aktust, amikor a szavazólapon megjelölik a választható objektumok (vagy szubjektumok) valamelyikét. Idézet a törvény szövegéből:

"6. § (1) A választást úgy kell kitűzni, hogy a magyarországi szavazás napja a kitűzés napját követő hetvenedik és kilencvenedik nap közé essen.
(2) A szavazást vasárnap kell megtartani."

Ezek pedig címek a törvényből: „X. FEJEZET - A SZAVAZÁS”; „82. A szavazás helye”; „83. A szavazás ideje”; „119. A levélben szavazók névjegyzéke”; „120. Szavazás a külképviseleten.”

A releváns törvényhelyek tehát ezzel a vegyes szóhasználattal élnek akkor is, amikor semmi nem mondana ellent annak, hogy egyértelműen a "választ" szóból származtatott megfelelő nyelvtani alakot használják.

Vessük össze a kérdést a "népszavazás" nevű eseménnyel, amikor is valóban egyetlen objektumra (egy kérdésre) van módja a szavazónak egy két elemű skála egyik értékével ("igen" vagy "nem") szavazni. Más kérdés, hogy egy és ugyanazon a lapon több kérdés is feltehető, de nem arról van szó, hogy közülük választani kellene, csak technikailag vannak összevonva. Azt persze, ahogy máskor, most is kénytelen vagyok hozzátenni, hogy ha egyszer így terjedt el, mégpedig törvényerőre emelten, akkor az ellen mást nem igazán lehet tenni, mint tudomásul venni.

Gondolatok a magyar adórendszerről

Rendkívül sokat beszél mindenki a személyi jövedelemadóról, noha annak relatív súlya a teljes adórendszeren belül messze nem meghatározó. Ha egy politikai párt programot alkot, akkor érdemesebb egy kiegyensúlyozott komplex adórendszerről beszélnie.

Először néhány idézet egy cikkből, a forrás az Index év eleji cikke: „25 éves az adórendszer”, http://index.hu/gazdasag/2013/01/03/25_eves_az_adorendszer/

„1988. január 1-jétől fizetjük a személyi jövedelemadót és az áfát. Az első évben 11 szja-kulcs volt, a havi kereset 66 667 forint fölötti részére 60 százalék volt az adó.”

„Az új adórendszert megteremtő reformbizottságban nem volt vitatéma, hogy milyen arányban adóztassák a vagyont, a jövedelmet és a fogyasztást. Az utóbbi években elléptünk a fogyasztás magasabb adóztatása felé, miközben a jövedelmeket terhelő elvonások csökkentek. A fogyasztás nemcsak az általános áfa-kulcs megemelésével adózik jobban, hanem a banki tranzakciós illetékkel és a telefonadóval is.”

„Az idei költségvetésünkben már 4287 milliárdot várunk fogyasztáshoz kapcsolódó adókból, ebből csaknem 3000 milliárd[1] az áfából, 1000 milliárd a jövedéki adókból jön majd be. Az új tranzakciós illetékből elvárt bevétel 301 milliárd. A 2011-ben befolyt személyi jövedelemadó bevétel 1194 milliárd forint volt, jelenleg az elvárt bevétel nagyjából 1400 milliárd lehet, az arány tehát kb. 3 az 1-hez.”

Eddig voltak az idézetek; most leírok néhány következtetést, illetve megfontolást, egyelőre mindenféle rendszerezés nélkül:

1. A rendszeren belül a legtöbb vita tárgya a személyi jövedelemadó, amely, mint látjuk, összegében csupán egyharmada a fogyasztáshoz kapcsolódó adóknak, részben azért is, mert az alanyai csupán a valamiféle pénzbevételben részesülő állampolgárok. Tegyünk hozzá valamit, ami éppen visszamutat a kezdetekre: A bruttósítás egy sokkulcsos szja rendszer figyelembe vételével történt, amely később egykulcsossá vált, és ezen a magas keresetűek iszonyúan sokat nyertek.
   
   
2. Többé-kevésbé a fenti alanyok körében létezik a munkabérükkel arányos, a munkáltató által fizetendő szociális adó (a régi neve: egészségügyi és nyugdíjjárulék), amely különböző, a költségvetést tehermentesítő alapokba folyik be, és egyúttal természetesen árnövelő komponens.
   
   
3. Létezik egy minden termékre és szolgáltatásra rárakódó általános forgalmi adó. Ha el kívánsz fogyasztani 1 kiló kenyeret, 118 dekányit kell megvásárolnod. Azért csak ennyit, mert a „szociálisan érzékeny” kormány leszállította néhány alapvető élelmiszer áfa kulcsát 27-ről 18 százalékra.
   
   
4. Helyi alapon létezhet ugyan jelképes méretű ingatlanadó, de amióta létezik választási kampány, egyetlen politikai formáció sem vállalta fel az általános, lineáris, egyszeri vagyonadó bevezetésének ígéretét.
   
   
5. A nagyobb összegű egyéb adónemekhez tartozik a helyi iparűzési adó, amely ugyan nem folyik be az országos költségvetésbe, de komponensévé válik a termék, ill. a szolgáltatás árának.

Javaslatok a demokratikus oldali pártok programjához

Olyan lehetséges programpontokat sorolok fel, amelyek némelyikével az elmúlt húsz év alatt nem igazán találkoztam még.

Javaslom, hogy a demokratikus oldali pártok valamelyike – esetleg több párt között megosztva – vegye fel programjának magas prioritású pontjai közé az alábbi, egyelőre nem rendszerezve felsorolt teendőket:

• Törvénybe foglaljuk mind az országgyűlési, mind az önkormányzati, mind az Európa Parlamentbe küldött képviselők visszahívhatóságát.
  
  
• Felülvizsgáljuk a népszavazások és a képviselő-választások rendszerét.
  Erősen korlátozzuk az egyéni képviselők által benyújtható törvényjavaslatok lehetőségét: ilyet csak frakcióhoz nem tartozó képviselő nyújthasson be.
  
  
• Teljes körű vagyonfelmérést készítünk az állam által birtokolt közvagyonról. Szégyen, hogy az eltelt lassan huszonöt év alatt nem készült ilyen kataszter.
  
  
• Teljes körű vagyonfelmérést készítünk minden magánvagyonról a teljes tulajdonosi kör és a birtoklási arányok kiderítésével. Ez az adatbázis nyilvánosan hozzáférhető lesz és egyszeri, szigorúan lineáris vagyonadó kivetésének alapját képezheti, amelyet akár több évre elosztva kell megfizetni, és amely a többi adóhoz hasonlóan behajtható és „örökölhető”. Ez visszamenőleg is módot adhat utólagos igazságtételre mindazokban a folyamatokban, amelyek a vadprivatizáció során és azóta lezajlottak. A vagyonleltárt természetesen folyamatosan bővítjük az újonnan keletkező vagyontárgyakkal.
  
  
• Elmélyítjük a Visegrádi Együttműködés tevékenységét és megfelelő fogadókészség esetén kiszélesítjük a kereteit, hogy a régió hatékony érdekérvényesítési fórumaként szerepelhessen az Európai Unión belül.
  
  
• Rendbe tesszük az ország energetikai rendszerét: a komplex szempontok mérlegelése alapján felülvizsgáljuk a dunai vízerőmű kérdését, jelentős támogatást nyújtunk az alternatív energiahordozók gyártásához, behozatalához, forgalmazásához, használatához, felülvizsgáljuk a szénbányászati ágazatot.
  
  
• Visszaállítjuk a szószólók (ombudsmanok) korábbi, számos szakterületre kiterjedő rendszerét, akik a jogalkotás feletti kontroll praktikus feladatait végzik (szemben az Alkotmánybíróság elvontabb megközelítésével).
  
  
• A közoktatásban nem alaptanterveket módosítunk vagy dolgozunk ki, hanem egyféle kimeneti "checkpoint" rendszert: megszabjuk, milyen tartalmú, erősségű, minőségű és formájú ismeretek várhatók el a diákoktól egyes meghatározó pontokon, mondjuk a 4-ik, 6-ik, 8-ik és 12-ik évfolyamot követően. A feladatmegoldások során – az adott tantárgytól függetlenül – a következő folyamat követését tanítjuk meg és kérjük számon:
  
  • a probléma megértése
  • à megoldási utak felvázolása
  • à az optimális megoldási út kiválasztása
  • à a probléma megoldása.

E folyamat egyetlen szakasza során sem célszerű eltekinteni attól, hogy napjainkban milyen források, tudásbázisok támogatása vehető igénybe. Kötelezővé tesszük a tanulók felkészültségének megfelelő pénzügyi ismeretek és (pártpolitika-mentes) állampolgári ismeretek oktatását.

Jelölés, visszalépés…

Egy választás-matematikai tévhit eloszlatását kísérlem meg (egy későbbi pontban ez konkrétabbá válik).

Egy szóbeli interjúban hallottam futólag egy kijelentést, amely – ha megfelel a tényeknek – szerintem elég jelentősen befolyásolhatja a választási taktikákat. Előbb ide idézem az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény vonatkozó szakaszait:

„5. Egyéni választókerületi jelölt állítása

6. § (1) Az egyéni választókerületben a jelöléshez legalább ezer (egy módosítás következtében legalább ötszáz), az adott egyéni választókerület névjegyzékében szereplő választópolgár ajánlása szükséges. […]

6. Országos lista állítása

8. § (1) Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább kilenc megyében és a fővárosban – legalább huszonhét egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.”

Az interjúban kb. az hangzott el, hogy országos lista állításához valójában elegendő annak igazolása, hogy az adott párt vagy pártszövetség legalább az előírt minimális számú és előírt összetételű egyéni választókörzetben összegyűjtötte az előírt számú jelölést az egyéni jelöltjeire. Ez azt jelenti, hogy nem kötelező minden ilyen jelöltnek valóban fölvétetnie magát az adott körzet majdani kinyomtatott egyéni „szavazólapjára” (erről egy adott határnapig kell döntenie). Lefolytathatja a kampányát, és akár már e kampány során jelezheti, hogy – akár további egyéni jelöltekkel egyeztetett módon – vissza fog lépni az indulástól egy közösen meghatározott másik jelölt javára.

Mivel azonban nem jegyeztem meg, ki, hol és mikor mondta ezt, szükség volna arra, hogy egy hozzáértő forrás mindezt megerősítse (vagy cáfolja).

Kartellvád a bankok ellen

Ez egy konkrét, tisztán gazdaságpolitikai téma, amelyben szerintem az amúgy fontos szereppel felruházott Versenyhivatal talán nem teljesen körültekintően járt el. A döntés néhány hét múlva várható.

Mielőtt a konkrét témába belemerülnék, megpróbálom összegyűjteni, miféle módokon és jogcímeken folynak be különböző pénzösszegek a bankok tevékenysége révén az állami (esetleg részben az önkormányzati) költségvetésbe.

• Társasági adót nyilván a bankoknak is a gazdálkodás eredménye (adózás előtti nyereség) alapján kell fizetniük. Azt gondolom, hogy a banki különadókat (a többes szám háromféle különadót fed: az első az államilag támogatott lakáshitelek kamatbevétele után fizetendő adó, a második és legfájóbb a 2009-es mérlegfőösszeg alapján kivetett, magas százalékon rögzített összeg, a harmadik pedig a tranzakciós illeték) a bankok költségként számolják el, ezek tehát az eredményt csökkentik.
  
  
• Iparűzési adót a bankoknak is az általuk nyújtott szolgáltatásokhoz kapcsolódó árbevétel alapján kell fizetniük. Ilyen bevételi elemek a törlesztő részletekben megfizetett kamatok és az ügyfelekre kivetett különböző kezelési költségek, bankkártya-költségek, internet használati költségek, a hitelnyújtáshoz kapcsolódó eljárási költségek, stb.
  
  
• Általános forgalmi adót a mindenkire kiterjedő szabályok szerint kell fizetniük: a bevételeikben megjelenő áfa összegből levonhatják a kiadásaikra rakódó áfa összeget, és ha ez a különbözet pozitív, azt kell befizetniük.
  
  
• Az alkalmazottak munkabéréhez kapcsolódó adókat, illetékeket és hozzájárulásokat a szokott módon kell megfizetniük, de ezt költségként elszámolhatják.
  
  
• Ingatlanadót, turisztikai adót, községfejlesztési adót, stb. esetlegesen kell fizetniük, ha a telephely(ek) önkormányzata ilyeneket kivet, de ezt költségként elszámolhatják.

A továbbiakban térek ki magára a témára, az alábbi cikkek alapján: http://tinyurl.com/p6zpju9 és http://tinyurl.com/oeawdjk

Szögezzük le mindenek előtt: a kapitalista piacgazdaságokban a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) az egyik legfontosabb intézmény mind a gazdaság szereplői, mind a fogyasztók szempontjából: fő rendeltetése, hogy megakadályozza domináns piaci szereplők erőfölénnyel való visszaélését. Még valamit: ha bármely határozatát a bíróságon megtámadják (most ez történt), akkor a bizonyítékainak – az EU irányelvei alapján a bűnvádi eljárásokkal azonos súllyal – egyértelműeknek, minden kétséget kizáróaknak kell lenniük. Fontos tehát, hogy a GVH, mint intézmény, ebben az ügyben se járatódjék le; ha belekezdett valamibe (tegyük hozzá: politikai felkérésre…), akkor vagy következetesen vigye végig, vagy időben, még presztízsveszteség nélkül lépjen vissza.

Egy idézet az elsőként hivatkozott cikkből: „A bankok végtörlesztési kartellezésével kapcsolatos tárgyalás első napján kiderült, hogy a Gazdasági Versenyhivatal (GVH) a bankok összebeszélését egy korábban a CIB-nél, ma pedig egy másik nagybanknál dolgozó "védett tanú" vallomására alapozza.” A tárgyalás decemberre van kitűzve.

A kettős állampolgárságról

Újabb példa egy nyelvi pontatlanságra; a politikai következményekkel itt csak érintőlegesen foglalkozom.

Előre bocsátom, hogy a témának nem a politikai, hanem a szemantikai, logikai – sőt, matematikai – oldalát tartom említésre méltónak. Teljesen közömbös a számomra, melyik oldal melyik agyatlan politikusa vagy annak agyatlan szakértője honosította meg a szóhasználatot.

Az állampolgári viszony, mint olyan, nem öröktől fogva létezik, és vélhetően nem örökké fog létezni. Vitán felüli tény azonban, hogy a „többes állampolgárság” fogalom jelenleg létezik, egy személy speciális állapotát írja le. Tipikusan úgy jön létre, hogy a személy életkörülményeinek változása valamilyen oknál fogva szükségessé vagy előnyössé teszi a számára, hogy új állampolgársági viszony megadását kérje, miközben (ha ez lehetséges) nem mond le az előző állampolgárságáról sem. Már a fenti mondatban is van három olyan körülmény, amely miatt ostobaságnak tartom az ismételten felmerülő „kettős állampolgárság megadása” megfogalmazást:

1. Bizonyos államokban lehet olyan rendelkezés, amely miatt új állampolgárság felvétele esetén le kell mondani a régiről. Vagy ha jelenleg nincs ilyen rendelkezés, bármikor hozható.
   
   
2. Ahol nincs ilyen rendelkezés, és valaki új állampolgárságot kér, nem biztos, hogy éppen 1, azaz egy érvényes állampolgársággal rendelkezik, és sikeres kérelem esetén majd kettő lesz neki. Belátható, hogy egy személy adott időpontban lehet hontalan (vagyis az állampolgárságainak száma nulla), de rendelkezhet már eleve kettő vagy több állampolgársággal is.
   
   
3. Az Európai Uniós országok polgárai egyúttal európai állampolgárok is, ami nem csupán üres szólam, hanem kézzel fogható jogokkal (és minimális kötelezettséggel) járó tartalmas jogviszony.

A korrekt megfogalmazás tehát még csak nem is „a második állampolgárság megadása”, hanem – első közelítésben, amelyet talán majd még finomítanunk kell – „a magyar állampolgárság megadása” lenne.

Ezt sem lehet azonban automatikusan, tömegesen végrehajtani, például azért, mert nagyon szűk azoknak a jogosultságoknak a köre, amelyeken belül egy állam jogosan különböztetheti meg egymástól akár egy másik uniós ország, akár a saját állampolgárait. Meg azért sem, mert állampolgárságot nem lehet kéretlenül rátukmálni senkire. Hogy hangozhat tehát a korrekt megfogalmazás? Talán úgy, hogy „magyar állampolgárság könnyített elnyerésének felajánlása”.

A „kettős állampolgárok” választójogáról

Az intézkedés-sorozatból eredő paradox helyzetre próbálok meg rámutatni.

Idézetekkel kezdem: „A demokratikus rendszerekben a választójog általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazással érvényesül.” „Az egyenlőség elve azt jelenti, hogy minden szavazásra jogosult egyenlő jogokkal vesz részt a választásban.” Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Választójog

Az első meghatározásból logikusan az következik, hogy ha a négy jelzőből bármelyik nem érvényesül, akkor az érintett rendszer nem nevezhető demokratikusnak. Márpedig én azt állítom, hogy abban a struktúrában, amelyben egy másik, de szintén az Európai Unióhoz tartozó állam állampolgára választójoggal rendelkezik az én országomban is, az egyenlőség elve legalább kétszeresen sérül. Egyrészt ez a személy hozzám képest kétszeres súllyal fejezheti ki politikai preferenciáját, amikor (aktív választóként) mindkét országban képviselőt jelöl az Európai Parlamentbe, másrészt kétszeres eséllyel jelöltetheti magát (passzív választhatóként) az Európai Parlament képviselői tisztségébe.

Következtetés: az így kialakított rendszer nem demokratikus. Sőt, ha jól meggondoljuk: ez így még csak nem is rendszer.

A közműszolgáltatók fogyasztói árcsökkentéséről

Az úgynevezett „rezsicsökkentés” témakör egyes végiggondolatlan következményeiből mutatok rá néhányra (később továbbiak lesznek még).

A kormány (főnökének) elgondolásából az első ütem első része már meg is valósult: bizonyos közműszolgáltatói termékek körében meghatározott fogyasztói csoportok (a háztartások) már az új év első napjától kezdve tíz százalékos csökkentésre számíthatnak (bármennyit jelentsen is ez a valóságban). Nézzük, miféle problémákat okoz a rendelkezés ilyen tartalmú definiálása.

1. Többen felvetették már, hogy a kedvezményt lépcsőzni kellett volna: a havi fogyasztáson belül az első x köbméter gázra, az első y kilowattóra villamos energiára (stb., amennyiben további rezsikomponensekre is kiterjed majd a kedvezmény) viszonylag nagy mértékű, a következő fogyasztási lépcső(k)re kisebb mértékű csökkentést kellett volna bevezetni. A szolgáltatóknál a számlázó szoftverhez mindenképpen hozzá kell nyúlni; egy-két parancssorral több kellene csak. A csökkentés azonban egykulcsos, vagyis, amint tudjuk, „arányos és igazságos”…
   
   
2. A fenti finomításhoz járulhatott volna, esetleg azzal megosztott formában, a forgalmi adó (áfa) csökkentése. Mivel ez százalékos érték, automatikusan követné a lépcsőzést.
   
   
3. Noha a rendelkezés célzottan a háztartások fogyasztására vonatkozik, aligha lehet elválasztani bizonyos kisvállalkozások tevékenységétől. Nem állítom, hogy ilyen keretek között timföldből alumíniumot olvasztanak ki, de például egy fazekas-kemence fogyasztása elég jelentős lehet.

A külhoni magyar állampolgárok választójogáról

A hatalom képviselői szerint nincsen kétféle állampolgár és nincsen kétféle választójog. Arra mutatok rá, hogy márpedig van.

Jelenlegi ismereteink szerint a Magyarországon állandó lakhellyel nem rendelkező, de a magyar állampolgárságot könnyített eljárással elnyert külhoni „nemzettársaink” számára a hatályos törvények egyfajta speciális választójogot biztosítanak. Ezt én úgy jellemezném, hogy „lépcsős választójog”, az alábbiak miatt:

• A magyarországi polgármester- és önkormányzati képviselő-választásokból ők logikus módon ki vannak zárva, hiszen az állandó lakóhelyük egyetlen magyarországi helyi választókörzetbe sem tartozik: a részvételük foka 0
  
  
• A magyarországi országgyűlési képviselő-választásokban részlegesen vehetnek részt: választhatnak a magyarországi országos pártlistákból, de logikus módon ki vannak zárva az egyéni körzetek jelöltjei közül való választásból, hiszen az állandó lakóhelyük egyetlen magyarországi helyi választókörzetbe sem tartozik: a részvételük foka 0,5
  
  
• Az Európai Parlament képviselőinek választásából való kizárásukra semmiféle ok nincs, hiszen ekkor ugyanúgy magyarországi pártlistákból kell választaniuk, mint az országgyűlési képviselők választása során: a részvételük foka 1,0

Az állampolgárok választójoga a „szimmetrikus” állampolgári jogok közé tartozik: aki ilyennel rendelkezik, az választó és választható is. Másrészt semmi nem korlátozza, hogy bármely párt felvegyen az országos listájára olyan magyar állampolgárt, aki a pártnak nem tagja, így a külhoni állampolgár mandátumot kaphat a magyar Országgyűlésben (a korrekt eljárás persze az, ha azonnal lemond róla a lista következő szereplője számára). Logikailag persze semmi nem zárja ki, hogy a saját országának állampolgáraként is megválasszák országgyűlési vagy önkormányzati képviselőnek.

A dolog ennél is bonyolultabb az Európai Parlament képviselőinek választásával kapcsolatban. Az első visszásság: egyetlen személy, egy úgynevezett „kettős állampolgár” úgy választhat képviselőt egy és ugyanabba a testületbe, hogy – mindkét uniós országban élve a választójogával – kétszeresen fejezi ki a világnézeti identitását. Természetesen itt is érvényes, hogy mindenki, aki választ, ugyanakkor választható is…

Lehet-e más a politika?

Azt a véleményemet fejtem ki, hogy talán ne siessük el az LMP megítélését, ne találjunk ki helyettük olyan politikai célokat, amelyeket ők soha nem fogalmaztak meg.

Az alábbi gondolatok kifejtése során egyrészt szándékosan sarkítok egyes észrevételeket, másrészt – hacsak külön nem pontosítom – az LMP-ről szólva oda értem nemcsak a 4K! szervezetet, de a Milla Egyesületet is, amennyiben az itt érintett elvekre vonatkozóan a részükről a jövőben nem lesz tapasztalható lényeges elmozdulás.

Az LMP-t a magát demokratikus baloldalhoz soroló formációk hivatalos személyiségei talán nem annyira egyértelműen, a szavazó bázist alkotó híveik azonban meglehetősen élesen és egyöntetűen azzal vádolják, hogy véglegesen feladta az együttműködést, nem érdeke a kormányváltás, sőt, a jelenlegi kormányzatnak az új ciklusban akár még segítője is lehet. Az alapot ehhez az szolgáltatja, hogy az LMP a hivatalos álláspontja szerint a majdani új kormányban nem kívánja viszontlátni az elmúlt huszonkét év „levitézlett” személyiségeit. Ehhez két észrevételt tennék:

1. Az LMP részéről soha nem hangzott el, hogy ne kívánna kormányváltást a következő választásokon.
   
   
2. Egyetlen eddigi közvélemény-kutatásban sem szerepelt még olyan opció, hogy „Szavazna-e olyan kormányváltó pártra, amely az új kormányt  az eltelt huszonkét év vezető személyiségei nélkül képzeli el?” Fogalmunk sincs tehát, hogy a jelenleg passzív potenciális szavazók mekkora aránya lenne ezzel aktivizálható.

Természetesen nem látunk a jövőbe. Előfordulhat azonban, hogy a vázolt elvek mentén összejönne éppen elég szavazó ahhoz, hogy velük együtt (akár minősített) többséget szerezzen a demokratikus baloldal. Az már persze más kérdés, hogy ebben az esetben aligha tudnának bármit is tenni az általuk „levitézlettnek” tartott személyek reaktiválása ellen. Akiktől, mellesleg, nem tagadható meg a múlttal való őszinte leszámolás és a pozitív változás esélye – már persze aki valóban rászorul ilyesmire.

Rezsicsökkentés: öt ellenérv

További ellentmondások az úgynevezett „rezsicsökkentés” végig nem gondolt következményei között.

Mivel ennek a parlamenti ciklusnak egyik slágertémája az úgynevezett „rezsicsökkentés”, elevenítsünk fel néhány érvet, amely az akcióval szemben fölvethető – és amelyek közül, szomorúan jósolom, aligha fog túl sok elhangzani a vitákban…

1. A "rezsicsökkentés" szóösszetétel csak jelszónak jó, értelmes tartalma nincs. Aminek a csökkentését a kormány törvényben (a látomásuk szerint alaptörvényben) rendeli el, az így fogalmazható meg: "a lakossági fogyasztói számlák végösszegének önkényesen elrendelt csökkentése".
   
   
2. A csökkentés előtti árak is hatósági árak, hiszen az Energiahivatal (lánykori név) méteres képleteket dolgoz ki arról, hogy a szolgáltató a saját költségeinek mely elemeit és milyen módon számíthatja be a szolgáltatása számlázható árának kalkulálásakor. Ezért a hatóságnak tudnia kell és el kell fogadnia az árrést, vagyis a szolgáltató relatív nyereségét is. Ha az kevesebb, mint 20%, akkor a két lépcsős elrendelt csökkentés a szolgáltatót szándékosan, tudott módon veszteségbe billenti, miközben nyilván az állami költségvetésbe is kevesebb áfaösszeg folyik be.
   
   
3. A számla végösszegének elrendelt csökkentése kétszeresen is előnyben részesíti a nagyfogyasztó háztartásokat, hiszen több közműszolgáltatás esetén is legalább két lépcsős a díjszabás: meghatározott havi köbméter gázfogyasztás, illetve meghatározott havi kilowattóra villamosáram-fogyasztás (stb.) felett az egységár megnő. Ennek az a következménye, hogy abszolút értékben még többet takarít meg az, aki egy magasabb fogyasztási lépcsőbe esik.
   
   
4. A megoldás EU-ellenes, hiszen egyrészt pozitívan különbözteti meg azokat a mikro- és kisvállalkozásokat, amelyek a közszolgáltatásokat lakossági mérőórán keresztül, illetve ezek hiányában lakossági szerződések keretében veszik igénybe, másrészt torzítja a szabad versenyt: belátható, hogy új piaci szereplő ilyen feltételek mellett nem léphet be.
   
   
5. A bevételük ennyire drasztikus csökkentésére kötelezett szolgáltatók – amelyek ezt csak a gazdálkodási eredményük terhére tehetik meg – első lépésként az alkalmazottaik létszámát, jóléti és szociális támogatását, a tudomány, kultúra és sport mecenatúráját és szponzorációját, alapítványokban és ösztöndíjakban való részvételt szüntetik meg, majd következhet a karbantartás, fenntartás, műszaki fejlesztés visszafogása…

Pártvezetők figyelmébe

Azt a lehetőséget fejtem itt ki, hogy a választók alaposan keresztülhúzhatják a politikai vezetők különböző, megkérdőjelezhető forrásokra alapozó várakozásait.

Van egy rossz hírem az egymással vitatkozó, egymásra kisszerű, gyerekes módon árulkodó legfelső „demokratikus oldali” vezetők számára. Mielőtt közölném velük, vetítsük ki a jelenlegi szituációt a jövő tavaszi országgyűlési képviselőválasztások napjára:

A demokratikus oldalon három országos pártlista lesz: az Együtt-PM listája, az MSZP listája és a DK listája (vagy egyedül, vagy a kis pártok fajsúlyos képviselőivel kibővítve). Ugyanezen az oldalon a helyi körzetekben kétféle egyéni jelölt lesz: jelöljük D1-gyel az Együtt-PM és az MSZP között egyeztetett jelöltet, D2-vel pedig a DK (és az esetleg hozzá csatlakozók) által indított jelöltet.

Miközben Önök, vezetők folytatják a kisded játékaikat, a választók hozhatnak meg egy olyan racionális döntést, amelyre Önök képtelenek és alkalmatlanok, és amely hangozhat például így: „Válaszd minden páratlan számú körzetben a D1 jelű, minden páros körzetben a D2 jelű jelöltet!”

A listákon választhat mindenki az ízlése szerint, a választás nem ott dől el. A választók ugyanis, Önökkel ellentétben, tudják – vagy ha még nem tudják, megértethető velük –, hogy a cél nem „a választás megnyerése”, bármit is jelentsen ez, hanem a mandátumok olyan eloszlásának elérése, amely kizárja, hogy a Fidesz alakíthasson működőképes kormányt.

Ultimátum vagy ultima ratio?

Véleményem a nevezetes december tizedikei „határidős üzenetről”.

A mai napon visszhangzott a média azoktól a kemény, határozott elutasító válaszoktól, amelyeket az MSZP és az Együtt-PM különböző szintű vezetői adtak a Demokratikus Koalíció (DK) elnökének minapi „utolsó felszólítására”: kérjenek felhatalmazást az illetékes vezető szerveiktől a demokratikus oldali formációk együttműködési tárgyalásainak ismételt megnyitására, a résztvevők körének szélesítése céljából. Idézet két médiahírből: „Nem tárgyal az MSZP Gyurcsány Ferenc december 10-ig adott ultimátumáról, amelyben tárgyalásokat sürgetett az ellenzéki pártok között....” és „Már kevesebb, mint egy hét van hátra a gyurcsányi ultimátumból, de sem az MSZP, sem az Együtt–PM nem mutat hajlandóságot arra, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a volt miniszterelnökkel. A szocialisták továbbra is bíznak a Bajnai-féle szövetségben.”

Nagyjából augusztus eleje óta, amikor eldöntött kérdéssé vált az MSZP és az Együtt-2014 közötti megállapodás, vagyis idestova négy hónapja születtek a DK részéről különböző formájú – nyílt levél, személyes telefonhívás, szöveges telefonüzenet, és persze cikkek sora – kezdeményezések, mind gyakorlatilag ugyanezzel a tartalommal. A válasz mindig egyértelmű, egyre határozottabb és egyre keményebb hangnemű elutasítás volt. Születtek persze viszontválaszok is, és így tovább, egyre több vádaskodással, sanda feltételezéssel, már-már nyílt árulózással még a megfontoltabbnak tűnő vezetők részéről is. A hívek hálás tömege persze sokszorosan rálicitált ezekre, kéretik csak belenézni a közösségi oldalak stílusába, hangnemébe.

Lehetett volna egy fordulópont október végén, a két „nagy” formáció azonban másképp döntött: aláírásukkal hatályba léptették a kettejük közötti szerződést, amelynek  választás-taktikai tartalma a szerződésben részt vevők úgynevezett „koordinált indulása” a jövő tavaszi országgyűlési képviselő-választásokon. Azokra a média-megkeresésekre, amelyek a bővítés lehetősége iránt érdeklődtek, a válasz lényege ez volt: „Semmi olyasmi nem történt, ami indokolttá tette volna a nyitást.” Ez a megfogalmazás bizonyos jóindulatú értelmezésben jelenthette azt is, hogy „majd ha történik…” Nos, azóta is eltelt másfél hónap, és úgy tűnik, továbbra sem történt „olyasmi”, sőt…

Az várható tehát, hogy letelik az „utolsó felszólításban” (de nyugodtan nevezhetjük ultimátumnak) megjelölt határidő, és nem történik lényegi változás, legfeljebb a hangnem élesedik tovább. Elfajulhat a dolog odáig, hogy az MSZP – Együtt-PM már attól a kezdetben hangoztatott felajánlásától is eláll, ami a koordinált indulás lényege: hogy legalább egyetlen megnyerhető egyéni körzetben se induljanak egymás ellen demokratikus oldali jelöltek. Ez pedig nagyon nagy valószínűséggel egyenlő lenne a kormányváltás elmaradásával, ami már önmagában is katasztrófa, de előre látni, milyen mértékűvé válna egymás bűnössé nyilvánítása és totális lejáratása.

Amióta a Haza és Haladás Egyesület tavaly nyár végén közreadta a különböző választási taktikákat elemző tanulmányát, azóta én a „koordinált indulás” pártján vagyok, mert az ad módot az egymástól elég sok jellemzőben eltérő demokratikus oldali formációk lazább, de eredménnyel kecsegtető együttműködésére. Szeretném a jeleit látni annak, hogy a DK tényként fogadja el a status quo-t és felhagy a természetes szövetségesek vádolásával, lejáratásával, további hónapok elvesztegetésével járó taktikájával.

Nem kedvelem az ultimátumokat, ezért nem úgy fejezem be, hogy „ellenkező esetben…”, hanem valóban várom a pozitív fordulatot.

Néhány szubjektív mondat a vagyonokról

Érvelni próbálok a vagyonadó mellett.

Igyekeztem, amennyire tudtam, figyelemmel kísérni a tákolmányozás folyamatát: beszédeket, cikkeket, a szöveget magát. Kerestem, de sehol nem találtam a leghalványabb utalást sem bármiféle vagyonadóra. Legfeljebb homályos utalások olyasmire, hogy „a közteherviselés részletes szabályait sarkalatos törvények tartalmazzák”.

Különös aktualitást ad a kérdésnek a napokban felvetett téma: a jelenlegi miniszterelnök vagyonosodásához kapcsolódó kérdések, és emellett – legalábbis bennem – értelemszerűen felvetődik a politikai, gazdasági, pénzügyi, művészeti stb. elit vagyonosodásának kérdése is. Az irányt tökéletesen tévesnek tartom. Ahelyett, hogy rendre részletesen vizsgálgatni kezdenék az összes vagyontárgy megszerzésének módját, feltéve a kérdést, hogy vajon nem ütközött-e törvénybe vagy erkölcsbe, én javasolnám – ha szükséges – a teljes vagyonfelmérést és az alapján egyszeri, szigorúan lineáris vagyonadó kivetését.

Újabb aktualitás: a miniszterelnök megemelt adót vezetne be a luxus körébe tartozó tárgyak forgalmazása esetén. De mi tartozna ide? Ezen tárgyak eladása, vétele, ajándékozása, öröklése, egyéb? Számomra kissé kilóg a ló*** (a testrész vérmérséklettől függően behelyettesíthető): „Nekünk már megvan a vagyonunk, na, azt nem adóztatjuk meg, viszont aki majd utánunk akar szerezni, az tejeljen!” (Az ötletet egyelőre elvetették.)

Hogy a kormányon lévők irtóznak a vagyonadó fogalmának még az említésétől is, azon nem csodálkozom. De egyetlen ellenzéki erőben sem merül fel ilyesmi? Még a Munkáspárt számára is úgy vetődik fel a kérdés, hogy: „Hát istenem, ilyen a kapitalizmus, a jobb képességűek, a szerencsésebb születésűek vagy egyéb módon szerencsések, a jó kapcsolatokkal rendelkezők maharadzsaként élik le az életüket, a hatalmas többség pedig páriaként.”

Pedig a 21-edik század globalizálódó társadalmában a tőkebirtoklásra épülő verseny nem abszolút attribútum. Angolszász nyelvterületen így fogalmazódik meg: „Competition & Cooperation”, vagyis verseny és együttműködés. Csak egy kissé kibővítve: gazdagodás és szolidaritás. Hol van az utóbbi? Az adórendszerben biztos nem, de legalább egyéni kezdeményezésként? A mecenatúra, az ösztöndíjak, az alapítványok?

Választási taktika 2014

Egy viszonylag korai fejtegetés a „koordinált indulás” választási taktikáról.

Rögzítem, hogy az MSZP összefogási kezdeményezése pontosan arra alapul, hogy a kormányváltó formáció lényege: egy „tiszta” közös pártlista, közös jelöltek minden egyéni körzetben (nem lep meg).

Az alternatív megoldás (nem a sajátom, hanem többek között Tóth Zoltán javaslata) megértéséhez a következőket kell rögzíteni:

1. Az a formáció állíthat országos pártlistát, amelynek sikerül a 106 egyéni körzet közül legalább 27-ben (a 27 között legalább 9 megye és Budapest területéről) egyéni jelöltet állítania.
   
   
2. Ha több formáció közös jelölteket állít az egyéni körzetekben, akkor a pártlistája is csak közös lehet.
   
   
3. A számok azt mutatják, hogy a fenti feltételeknek akár négyféle, mondjuk úgy, némileg eltérő alapelvek mentén csoportosuló demokratikus formáció is megfelelhet. Csak teoretikusan próbáljuk megnevezni őket, természetesen csak a mai tudásunk alapján és fenntartva akár jelentős tévedés lehetőségét is az összetételben, hiszen csupán a számok fontosak:
   
   D1 = MSZP+Munkáspárt
   D2 = Szolidaritás+Milla+Árok+Kuncze+???
   D3 = LMP+4K+Bokros+ Fodor+???
   D4 = DK+Schmuck+Szakszervezetek+Haza és Haladás+???
   
   Kiszámolható, hogy a fentiek közül mondjuk D1 és D2 képes 27-27 egyéni jelöltet, D3 és D4 26-26 egyéni jelöltet indítani. Ahhoz, hogy a két utóbbinál is meglegyen a 27, két olyan további egyéni körzetben kell mindkettőnek jelöltet indítania, ahol gyakorlatilag bizonyos a Fidesz jelöltjének győzelme.

Kétségtelen, hogy ez a séma nagyon pontos, nagyon racionális tervezést és szervezést igényel, de vannak előnyei:

1. A választóknak kevésbé kell megalkudniuk a "nemszeretem" pártok jelöltjeinek támogatásakor.
   
   
2.  Egy-egy formáción belül nyilvánvalóan kisebbek és kevésbé élesek az ellentétek.
   
   
3. Praktikus előny: Ha feltételezzük, hogy a legkevésbé támogatott formáció is megszerzi a küszöb átlépéséhez szükséges százalékot, akkor a Parlamentben a kettő vagy három jobboldali frakcióval szemben nem egy, hanem akár négy frakció is lehet.

Egyet azonban ne felejtsünk el: a Fidesz és a Jobbik összesített támogatottsága jelenleg még nagyobb, mint az összes többié együtt. Ha ez nem változik, akkor mindenféle gondolatkísérlet hiábavaló.

Megismétlem tehát: a „tiszta” közös lista egyféle reálissá válható variáció, a "négycsoportos" taktika pedig egy másféle, szintén reálissá válható variáció. Éppen csak mellőz mindenféle érzelmet, a szigorú matematika dominál. Vagy pontosabban szólva: ez egy tipikus optimalizálási feladat, a célfüggvény az összes demokratikus szavazat maximalizálása, a peremfeltételeket pedig a választási eljárási törvény jelenleg ismert rendelkezései tartalmazzák.

Külföldön tartózkodók részvétele a választásban

Többen is felvetik, hogy a magyarországi állandó lakcímmel rendelkező, de a választás napján külföldön tartózkodó honfitársainkra is terjedjen ki a levélben való választás lehetősége. Ennek technikai részleteit próbálom fejtegetni itt.

Médiahír: „A Társaság a Szabadságjogokért azt kifogásolja, hogy míg a kettős állampolgársággal rendelkezők levélben is szavazhatnak, a külföldön élő magyarok csak személyesen, az adott ország konzulátusán.”

Tegyük fel, hogy az utóbbiak is választhatnak (és nem „szavazhatnak”) levélben. Ez egy legalább öt fordulós levélváltást jelentene:

1. Először a külföldön dolgozó magyar jelzi a szándékát, hogy részt venne a választáson; ez nyilván egy „szabad formátumú” szöveg, amelyben a választani kívánó személy a legjobb tudomása szerint azonosítja önmagát.
2. A hatóság kiküld a címére egy egységes kitöltendő nyomtatványt, amely valóban alkalmas nemcsak a személy, de az állandó bejelentett lakóhelyének egyértelmű azonosítására is (hiszen ő egyéni választókörzeti listáról is választ majd).
3. A választópolgár visszaküldi a kitöltött nyomtatványt, ezzel eleget tesz a számára előírt regisztrációnak.
4. A hatóság kiküldi a választópolgár címére a két listát, nyilván kettős borítékban.
5. A választópolgár elhelyezi az egy-egy „ikszet” a két listán, majd a megkapott válaszborítékban visszaküldi őket a hatóságnak.

Mindez a XXI. század második évtizedében. Nesze neked világháló!

Közvélemény-kutatás az egyéni körzetekben

Az egyéni körzetekben megszerezhető mandátumok relatív súlya miatt fontos minél pontosabban ismerni az ott tapasztalható pártpreferencia-megoszlást. A következtetésekre az ezt követő pontban kerül sor.

Tudott dolog, hogy a 2014-es országgyűlési, majd (magától értetődően) önkormányzati választások során fokozott fontosságot kapnak az egyéni körzetek. Több mint száz helyen kell dönteni arról, hogy miféle taktika vezethet a legnagyobb valószínűséggel sikerre, mert ez meghatározza az adott körzetekben követendő kampány-stratégiákat.

Ebben a döntésben a legnagyobb segítség az, ha minél pontosabban ismerjük a helyi pártpreferencia-megoszlásokat. Véleményem szerint tehát a helyi kampányokhoz nem az országos, hanem szigorúan az adott körzetre vonatkozó közvélemény-kutatási adatok teremtenék meg az alapot. Tudom, hogy ilyesmik megszervezése, lebonyolítása nem egyszerű dolog, de talán érdemes volna már most körülnézni, hogy milyen intézményeket (legalább kettőt, kétféle irányultságút) érdemes megbízni ilyen feladattal. Mivel az eredményeik az összes elindulni kívánó formáció számára fontosak, meg kellene próbálni költségvetési finanszírozást szerezni az akcióhoz - ha ez nem megy, akkor a költségvetési támogatást élvező demokratikus pártokat kell megnyerni az együttes finanszírozásra.