A zongoraversenyeket nagy kiszáradt tavak tükörsima medrében bonyolítják le, a hangversenyzongorák felhajtott fedele vitorlaként szolgál. A pedálokkal a zongorafedél hajlásszöge és a keréktengelyek forgásszöge vezérelhető. Speciális összetételű homoklepergető zsírokkal kenik meg a kerékcsapágyakat. A versenypályát ma már természetesen a legkorszerűbb infrastrukturális kellékek teszik teljessé.

A lóversenyhez hasonlóan, cingár törpe virtuózok ülnek a forgatható zongoraszékeken, illetve az utánfutókban. Ezzel már elárultuk, hogy kétfajta zongoraverseny létezik: az egyikben a zsoké zongoraszéken ülve irányítja és ostorozza az instrumentumot, ez az Ütögető, a másikban a zongora mögé egy kis kétkerekű homokfutót csatlakoztatnak, abban ül a hajtóművész. Ennek a verziónak a legtalálóbb elnevezésére közvéleménykutatást bonyolítottak le, a nyertes név a Gallup lett. A zongorák gördülési stílusa mindkettőben szabadon megválasztható.

A zongoraversenynek két szakága van; az egyikben azon versenyeznek, hogy ki tudja gyorsabban betolni a zongorát a koncertterembe, a másik pedig az, hogy ki tudja gyorsabban lejátszani az adott darabot. Pár éve rendeznek összetett versenyt is, itt értelemszerűen a koncertterembe előbb beérkező versenyző korábban elkezdheti lejátszani a darabot, de néha a gyorsabb kezű a vége előtt még azért be tudja hozni.
Szinte látom magam előtt a zsibongó versenypályát. A hangszórókból lágyan szól az „Ebony and Ivory”. Megtörtént a virtuózok mérlegelése, egyes zongorákra túlsúlyt helyeznek, egy jól kézre álló sapkát, amelynek speciális neve van: Handy Cap. A nézők előtt körbevezetik a benevezett, rajtszámmal ellátott zongorákat. A trénerek még elvégzik az utolsó simításokat a versenyzőkön: itt egy kétvonalas fisz húron kell húzni harminc fokot, amott egy basszus geszt kell tizenöt fokkal lejjebb ereszteni. A küllem sem közömbös: szarvasbőr kendőkkel polírozzák a zongorafedeleket.

A pénztáraknál tolongás, már meghirdették az első futamot, beavatott szájak titkos tippeket súgnak mohó fülekbe, tétre, helyre, befutóra. Bukmékerek csak a számukra érthető kézjelzésekkel váltanak információt egymással, röptében frissítve az aktuális opuszokat. A lelátón olvasgatják a Partiturf tippújságot. Egy idősebb úr egy kiskamasz leányzót kalauzol a pénztárhoz, és súgja neki: próbáld meg picim, szűz kéz ugyebár - mire a leányka kesztyűt húz.

A zongoraverseny nem olcsó mulatság: csak tőkések vehetnek részt benne. A páncéltőkések stabilabbak, a fatőkések viszont könnyebbek.

A hétköznapok korántsem ennyire látványosak a Nemzeti Zenedében. Minden zongorának saját boxa van, a sarokban a speciális takarmányként felhalmozott kottapapír-bálák, horganyozott vödrökben bútorlakk van bekészítve; se nem túl fagyos, se nem túl poshadt. Nemrég érkezett az állományba egy afrikai példány: az ő klaviatúráján az egész hangok feketék, a félhangok fehérek. Az instrumentumokat naponta meg kell dolgoztatni, szerződtetett segédvirtuózok skálázgatnak a billentyűkön.

A versenyek izgalmában néha bizony tragédiák is történnek: ha egy zongora látványosan botlik, vagy egy másik a lábára hág, akkor annyira lesántulhat, hogy a leghumánusabb módon kell átsegíteni őt a másvilágra: motoros fűrésszel hasogatják miszlikekre, persze csak egy altatódal-injekció után.

Történnek persze – ha jóval ritkábban is – igazi csodák is ebben a világban. Amikor alig valamivel több mint két évvel ezelőtt a világra pottyant a kis pianínó, mindössze harminchat kiló súllyal és hat és fél oktáv hosszal, ugyanolyan esetlen nyakigláb volt, mint társai. Farfekvéssel született, kerekei még nem voltak, a majdani pedáloknak is még csak a korcs kezdeményei kandikáltak ki. Vérvonala miatt azonban volt esélye figyelemre méltó karrier befutására. Évjáratának megfelelően az Overture nevet kapta. A póni-pianínók versenyszámának bevezetése azonban egyelőre sajnos még várat magára…