Befejező részét közöljük a létező szocializmus világát idéző sorozatunknak, amelyet egyik fellegvárának üzemi lapjánál próbaévét töltő fiatal újságíró műveiből és megpróbáltatásaiból állítottunk össze.
Első dekádját zárták a hajrá-hónapnak. A készáru-kibocsátás természetesen a tervek szerint, ütemezetten történt; arról aztán már senki nem tehetett, hogy ez az ütem kissé szinkópás volt, és hogy éppen decemberre estek a tizenhatodok. Így azután nem is csoda, hogy minden kézre szüksége volt a gyáraknak, a munkanapok minden perce többszörös súllyal esett latba. Nem is akadt senki, akit rá lehetett volna bírni felelős nyilatkozat megtételére, amíg a hajtás tartott. Már éppen valamelyik régebbi, csak felibe-harmadába megírt ötletét akarta decemberi kötelezettsége fejében elsütni Tallós Róbert, amikor táviratilag behívták őt a KGM-be, a "Hangadó Híradó" szerkesztőbizottságának rendkívüli ülését előkészítő megbeszélésre.
Felderült Tallós ábrázata: kikefélte sötét öltönyét, különös gonddal távolította el a szöszöket bal felső zsebe környékéről, ahová a kitűntetéseket szokták tűzni. Mert bármennyire tárgyilagosan próbált is számot vetni az elmúlt évről, a tények önmagukért beszéltek: a tíz megírt cikkéből ötöt szinte változatlanul közöltek, a másik ötöt pedig (plusz még a közöltekből hármat) sikerült elhelyeznie más szakszervezetek sajtóorgánumánál. Ismeretsége megvolt hozzá, csupán néhány gyár, gép, és pár szereplő nevét kellett megváltoztatnia. Na meg a sajátját. És ekkora megjelenési aránnyal sem jelenlegi tudósító, sem egykori tanfolyami társai közül nem dicsekedhetett senki.
Eljött a nap. Döngve csapta be a KGM előtt – külön kérésére – csikorogva fékező taxi ajtaját a minden jóra elszánt újságírnok. Érkezését bevonulásnak szánta. A hatást azonban már a kezdet kezdetén lerontotta egy kicifrázott káromkodás, amely megütötte a fülét. Nemcsak észlelője – forrása is ő maga volt, mivel a hatáskeltő ajtócsapás lebegő kabátjának aljánál fogva az induló bérkocsihoz szegezte őt. Ez némi meghátrálásra, majd féltérdre, végül hasra kényszerítette. Így hát rosszindulatú rágalom volna azt állítani, hogy megjelenése észrevétlen maradt.
A Jóságos Kapuőr azonban – még mindig ugyanaz – sokat látott ember volt. Szeme sem rebbent, csak tányérsapkája ellenzőjét bökte meg üdvözlőleg.
– Hát már nem kér papírt tőlem, jóember?
– Ismerem már a Tallós urat.
– Ismer?! Hiszen csak másodszor vagyok itt!
– Kérem, ebben az állásban nagyon jó memóriára van szükség. Akár hiszi, akár nem, én bizony még emlékszem mindegyik kotta– és gregoriánipari miniszterre!
– Miért, hány éve portás itt?
– Bizony, már három is elmúlt! Na, nyócemelet, húszaszoba, Kovácseftás, lábattörlünk.
– Viszlát, öreg harcos.
Amíg a pödribajszos kapus felvonta szemöldökét – egyáltalában nem úgy volt értesülve, hogy Tallós Róbertnek oka lehetne jókedvre –, addig utóbbit is felvonta egy alkalmas fülke a nyolcadik emeletre.
– Kissztihánd, aranyos! – robbant be a titkárnőhöz negyvenfogú mosollyal. Amaz, fel sem nézve keresztrejtvényéből, válla fölött hátrabökött a belső szoba felé. Kávé? Vállfa? Kés? Fel sem merült. És e hármas hiány elgondolkodtató egybeesése volt az első halavány árnyék hősünk fényes hangulatán.
– Szervusz – nyújtotta kézfogásra jobbját Kovács elvtárs, de csak szemüvege fölött felpillantva, fel sem állva íróasztala mögül. – Foglalj helyet, ezt a két lapot még engedelmeddel végigolvasom.
Megtörtént; majd, két tenyerét súlyosan szétterpesztve íróasztalán, jelentőségteljesen, hosszasan Tallósra nézett. Az egyre kevesebb jót olvasott ki a tekintetéből.
– Nos, fiatal barátom, elérkeztünk hát próbaéved végéhez. Nem akartam a minősítésedet anélkül összeállítani, hogy meg ne adtam volna neked a lehetőséget: hozz fel a mentségedre mindent, amit tudsz. Hátha csak én értettem félre valamit.
– Hogyhogy, hát rosszak voltak a munkáim? Hiszen leközöltétek majd' minden másodikat!
– Nézd, fiam, egy újság megjelenése politikai jelentőségű ügy; nem maradhat üresen. Tény, hogy engedélyeztem öt cikked kiadását; most a múlt hónapban azonban, hogy betegállományban voltam, az üres délelőttökön ezeket el is olvastam. És bizony most már máshogy látok egy-két dolgot.
– Mi volt a baj, főnök?
– Á, semmi, az évi rendes idegösszeomlás.
– És mi válthatta ki?
– Talán ez a közepes zsáknyi sértődött hangú, helyreigazítást és a te felvilágosításodat követelő levél, amelyek a Xilofongyár vezető beosztású dolgozóitól érkeztek a címemre. Miért írta például a trösztigazgató, hogy a jószándékú segítésnek nem a gúnyos hangú viccelődés a módja?
– Fogalmam sincs! Hiszen én közlés előtt mindenkinek, akivel beszélgettem, megmutattam a cikk piszkozatát. És csak nem gondolod, hogy egy vezető a saját munkáját ócsárolná a nyilvánosság előtt?
– De hátha ügyesen úgy válaszoltak, hogy a szomszédos terület felelős vezetőjét feketítsék be a felelettel?
– Ha így volna, sem lenne hiányos a kép, mert a tíz cikkemben lassan minden területet sorra vettem. Talán már csak a megjelenés után hívta fel az adott nyilatkozó figyelmét valamelyik "jóakarója" egy kifejezésre, amelyet, ha nagyon akarjuk, akár visszájára fordítva is lehet magyarázni.
– De hát hogyan engedheti meg egy szaktanfolyamot végzett profi újságíró, hogy a mondandóját többféleképpen értelmezzék?!
– Nem az én hibám, esküszöm! A vezetők – önvédelemből – megszoktak már egy nyelvet, amelyen úgy tudnak beszélni, hogy ugyanazt a dolgot állítják és cáfolják is, támogatják és gáncsolják is.
– Túlzol ... Nem más ez, mint határozott, bátor állásfoglalás a részükről.
– Persze, bátran elhatározták, hogy a lehető legtovább foglalják el meglevő állásaikat.
– Hát, ha te így látod, akkor aligha jutunk előbbre!
– De hát mi volna a megoldás? – őszinte érdeklődés csendült Tallós szavaiban.
– Amit javaslok, kissé merész ugyan, gyakorlati példát hirtelen nem is tudnék mondani rá. De te úgyis kísérletező kedvű ember vagy. Próbáld meg, hogy – legalább is első lépésben – az ismertetni kívánt terület kétkezi dolgozóitól érdeklődsz, és esetleg később szembesíted az ő meglátásaikat a főnökeik véleményével. A munkások bizonyára egyértelműbb nyelvezetet használnak.
– Hiszen éppen ez az, főnök, a nyomdafesték ...
– Legfeljebb megírod tárcának, ott még az is elmegy, hogy xxxxxxxxxxx azt a drága jó xxxxxxxxxxx xxxxxxxxxxx (cenzúra)
– Hát jó, de ezzel most már nem mehetek vissza a Xilofongyárba!
– Isten őrizz, azt felejtsd el most már. Jelentse ez az elmúlt év és e pár cikk a gyermekkort, amelyet lezártunk, gyermekbetegségeivel együtt. Felnőttél, utadra bocsátunk: új év, új módszerek – új hely!
– Sátoraljaújhely?! – döbbent ijedtséggel kérdezte Tallós.
– Na, olyan messzire nem kell menned. Arra keresi a választ testvér-szakszervezeteink egyikének lapja, a "Lábbeli zűrzavar", hogy hol szorít a cipő az irányítása alá tartozó ágazatban. Elküldünk téged egy cipőgyárba: szemed legyen éles, mint a sasé, a füled vájt, mint a lédi. Hallgass oda minden beszélgetésre, hátha valamelyik műhelysarok vagy folyosózug az a kályha, ahonnan el kell indulnod.
Kézfogás, friss-ropogós hivatalos irányító papírok, szerencsekívánatok – és Tallós Róbert távozott, már meg sem hallva Kovács elvtárs megkönnyebbült felsóhajtását. Míg az örökjáró fülke levonta őt a nyolc emeletnyi mélységbe, sikerült fellelkesítenie önmagát az új feladatokra. Feje máris csak úgy zsongott az ötletektől, a jobbnál jobb világmegváltó elgondolásoktól.
Egy Kapuőr, legyen bármennyire Jóságos is, a fejekbe nem láthat bele. De a forgóajtó belső térnegyedébe belépő újságírnok talpának villanását még sikerült elkapnia – azon bizony útilapu volt...
