Aznap már harmadszor vette elő a fűzfapoéta a hivatalos iratot: az utolsó felszólítást, amely tartásdíj-hátraléka sürgős rendezését követelte, ellenkező esetben…stb., hivatkozott törvényhelyek… stb., jogorvoslati lehetőségek… stb. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordította, és észlelte, hogy a hátoldal teljesen üres, még oldalszám sincs rányomtatva. Ha már így alakult, előkereste az agyonrágcsált plajbászát, és felírta olvashatatlan betűivel azt a két sort, amely a végre megírni szándékozott gyermekkori falusi sportélményeit elősoroló majdani terjedelmes elbeszéléséből eddig az eszébe jutott:
Pál a labdát Pacsán rúgta,
Alajos meg Alagon.
A két sor önmagában egyelőre semmiféle végleges elhatározást nem vetített előre, nem jelentett elköteleződést semmiféle irodalmi irány vagy irányzat mellett vagy ellen – mégis átjárta a fűzfapoétát egyfajta nyugtalanság. Nem azt a megszokott pozitív szívgyorsulást érezte, amely minden új művének születésekor úrrá lett rajta, inkább valami rejtett figyelmeztetés, sőt fenyegetés áradt a sorpárból. Mindenképpen döntő ponthoz érkezett, túlságosan hamar, hiszen állást kellett foglalnia: tartja-e magát az eddigi életművében kikristályosodott elveihez és gyakorlatához, az előző, sőt az azt megelőző századok szigorú formai rögzüléseinek követéséhez, a biztonságos keresztrímes szerkezethez, négysoros strófákhoz, vagy végre utat enged a „kortárs magyar líra” kanonizált megoldásai által diktált erőszaknak, és elvet minden olyan korlátot, amely gúzsba kötné a szabadon áradni igyekvő gondolatot.
Fejben mérleget csinált. Ha az utóbbit követi, akkor egyrészt saját múltját köpi szembe az aprópénzre váltható múlékony előnyök kedvéért, nem beszélve arról, hogy ebben az esetben kénytelen lesz összehozni még vagy hetven további hasonló szöveget, ha nem akarja, hogy új kötetét túlságosan eklektikusnak ítéljék meg. Ha megmarad az előzőnél, akkor nem kevésbé nyugtalanító kérdéssel találja szemben magát: hogyan végződjék majd a negyedik sor?
A hasonló kétes esetekben bevált cselekvésre szánta el magát: újabb fognyomokat helyezett el plajbásza (felső) végén; ezúttal azonban ez sem segített. A kudarc mélyen elkeserítette: hát már ebben sem bízhat? Milyen időket élünk?
