Érdekes módon a nagypályás felnőtt női labdarúgásban „gyakrabban” rendeznek világversenyeket, legalább is a döntő fázisokat tekintve, mint a férfiak számára. Utóbbiak csak páros években mérkőznek meg: számukra az Európa-bajnokságok éve egybeesik a nyári olimpiai játékok évével, míg a női kontinentális és világbajnokságokra páratlan években kerül sor, az olimpiai játékokon azonban természetesen ugyanabban a páros évben vesznek részt, mint a férfiak.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert alább azokat a megfigyeléseimet osztom meg, amelyekre a legutóbbi, 2017. évi hollandiai Európa-bajnokság mérkőzései adtak alkalmat. Az észrevételeimet szándékosan a negatívumokra összpontosítottam, hiszen a „hivatalos” fórumok – kérdezhetném álnaívan, hogy vajon milyen megfontolásból – a pozitívumokat emelik ki. Hozzá kell tennem, hogy a felsorolt kifogásaim nem minden résztvevőre érvényesek, de a döntő többségükre nagyon is.
- Szerintem a lejátszott mérkőzések színvonala akár a megelőző kontinens-döntőhöz képest is erősen visszaesett. A csapatok a mérkőzések döntő részében csupán a betanult sablon megoldások alkalmazására voltak képesek, talán csak a végső győztes hollandoktól lehetett kreatívnak mondható megoldásokat látni. A hatékonyság rendkívül alacsony volt, a 37 mérkőzésen mindössze 68 gól esett. Az Európában elterjedten művelt labdás csapatsportok között messze nincs egy sem, ahol ennyire ritkán történne a pillanatnyi állást befolyásoló esemény (gól, pont). Elég a skála másik végén a kézilabdára vagy a kosárlabdára gondolni.
- Ha már a kosárlabda szóba jött: a játékvezetők döntő többsége gyakorlatilag kosárlabda-szabályok szerint vezette a meccseket: bárki bármilyen okból földre került, azonnal megkapta a szabadrúgást a csapata javára. A működésüket nemhogy technikai eszközök nem segítették, de még alapvonali asszisztenst sem alkalmazott az UEFA.
- A játékosok teljesítménye arról tanúskodott, hogy nagy többségük a sportág alapvető mozdulatait sem sajátította el. Teli csűddel való kapura lövés helyett többnyire íveléseket láthattunk, de ennél feltűnőbb hiányosságok is akadtak. Nagyon kevés kivétellel képtelenek voltak gyors, rövid sprintekre, a kezdő sebességük rendkívül alacsony, a fejeléshez szükséges tömegpont-emelkedésük a nullához közelít, nagyon sokan képtelenek felszabadító rúgás során a derekukat a szükséges szögben elfordítani. A párharcokban inkább az ütemérzék hiánya, mint a szabálytalankodás szándéka eredményezett szabálytalan megoldásokat.
- A pályára lépett női labdarúgók sokkal inkább nők, mint labdarúgók. Nem vágatták le a fenekükig érő hajukat, hanem különféle megoldásokkal próbálják meg viselni, noha ez szinte minden megmozdulásban – fejelés, felugrás, viszonylag gyorsabb futás – a hátrányukra vált. Nem beszélve arról, hogy az UEFA kötelező előírását megsértve a mezük hátuljára nyomtatott nevük nagy részét, de akár a mezszámuk egy részét is eltakarhatja a szabadon lelógó hajzuhatag, ami nem könnyíti meg a kommentátorok dolgát.
Essék szó érintőlegesen a magyar női nagypályás labdarúgásról is. Ebben a műfajban az említett nagy világversenyeken eddig 24 alkalommal próbálkozott a válogatottunk, és mindössze egyszer sikerült eljutnia a végső fázisba: az 1991-es dániai Európa-bajnokságon bejutott a negyeddöntőbe, ahol két vesztes mérkőzés után, 1-4 gólkülönbséggel az 5-8. helyen zárt.
Az U17 korosztály számára eddig tíz Európa- (évente) és hat világbajnokságot (kétévente) rendeztek, válogatottunknak még nem sikerült eljutnia a végső fázisba. Az U19 korosztályban már húsz Európa-, illetve a nekik megfelelő U20 korosztályban már nyolc világbajnokság zajlott le, szintén magyar részvétel nélkül a végső fázisban. Megjegyzendő, hogy a világbajnokság döntőjébe való bejutáshoz a válogatottnak a kontinentális bajnokság során kell(ene) kvalifikálnia magát.
Nincs szándékomban bármiféle összegzés elvégzése. Arra azért utalnék, hogy az UEFA által egyelőre mostohagyerekként kezelt női futsal, minifoci és strandfoci szakágakban a magyar nők is kezdenek figyelemre méltóan szerepelni az eseti nemzetközi tornákon, barátságos összevetéseken, annak ellenére, hogy szövetségi szinten még a nagypályás szakághoz képest is elenyészőbb a támogatottságuk.
