Nem tudom, hogy az esemény országos-e – a két unokám ma hozta haza a félévi értesítőjét. Az idősebbik számszerű értékelést kapott, a kevésbé idősnek a Birodalomban eltöltött első félévét még csak verbálisan bírálták el. Sietek leszögezni, hogy jól megállta mindkettő a helyét, de ha ők is úgy gondolják, még ezt is tovább javíthatják a tanév végére.
Szokás, hogy a félévet nem csupán írásosan értékelik az arra jogosultak, hanem néhány nappal utána az osztályfőnökök összehívják a szülőket, gondviselőket is egy közös eseményre, amelyet jobb híján a „szülői értekezlet” kódnévvel illetnek. Egy-egy ilyenen részt vettem már először jó huszonöt, majd tizenöt, majd végül úgy jó egy évvel ezelőtt. Kitalálható, hogy mikor milyen minőségben. Első, futó benyomás: semmi nem változott.
Gyakorlatilag nem változott a tanterv, hiába élünk állítólag gyökeresen más társadalmi rendszerben. Aligha tekinthető változásnak, hogy a korábbi osztályfőnöki órák témáit most az „Etika” tárgy keretében tanítják; egy érezhetően jól begyakoroltatott ötödikes bemutató óra meggyőzött arról, hogy pocsékul. Továbbra is hiányoznak a tanulók életkorához szabott pénzügyi és az állampolgári, jogi alapismeretek. Vajon véletlenül?
De jöjjön az, ami a legkevésbé változott: az, ahogyan ezek az értekezletek lezajlanak. Meghívottakként szinte kizárólag anyukák jönnek el: kedvesek, bájosak, csacsogósak, csak hát… Aztán ott van az elhelyezkedés: a tanító vagy tanár szokott helyén, az emelt dobogón, a felnőtt hozzátartozók pedig a nem rájuk szabott padokban, egy tömbben, ki-ki a gyermeke kijelölt helyén. Ez a felállás már eleve egyféle felsőbbrendűségi tudatot kölcsönöz a pedagógusnak, megalapozva azt a szerepzavart, amely aztán szépen fokozatosan ki is bomlik a túl terjedelmes, strukturálatlan, önismétlő beszámolójában. Büszkén adja elő, hogy sikerült úrrá lennie az év eleji káoszon, nagyszerűen tudnak már az alattvalói sorakozni, felpattanni, amikor belép az osztályba ő vagy a kollégája, egyszerre köszönni, vezényszóra kipakolni és elpakolni… Soha nem szólnak már közbe kérdezés vagy felszólítás nélkül, szép kerek mondatokban, jó hangosan beszélnek. Az óvodából magukkal hozott egyéniségüknek már se híre, se hamva. Az anyukák pedig mosolyogva bólogatnak… Akkor sem tehetnek mást, amikor a pedagógus elsorolja, hogy a következő félévben miféle jogcímeken fog majd tőlük horribilis pénzösszegeket követelni az Ingyenes Köznevelési Birodalom.
Felmerül bárkiben is, legalább ilyenkor, hogy ő és a harminc szintén jelen levő gondviselő társa finanszírozza a rendszer viszonylag működőképes szinten tartását, az alkalmazottainak – nemcsak a pedagógusoknak, de a Birodalom akár miniszteri szintű irányítóinak is – a fizetését, a bónuszait, a luxus munkakörülményeit, a szolgálati gépkocsijuk és telefonjaik árát és üzemköltségét, és hogy mindezért cserébe joga volna követelni? Például azt, hogy mindenek előtt tanítsák a gyerekeiket ahelyett, hogy reguláznák és idomítanák őket, de ha már közneveléssé váltak, akkor ne próbálják meg a szülőkre hárítani a nevelési csődjüket követő ostoba büntetések kiszabását különféle üzengetésekkel? Ha fel is merül hasonló gondolat, az anyuka azonnal elhessegeti: dehogy tesz szóvá ilyesmit, hiszen biztos, hogy a csemete inná meg a levét!
Meg is érdemli egymást a két szereplő: mindkét birkanyáj engedelmesen bólogat. Az egyik korlátlanul küldi be a pénzeket és rója ki a házi büntetéseket, meg sem hallgatva a saját gyermekét, a másik meg, noha már csak a számszerűsége alapján is meghatározó tényező lehetne egy részben szakmai, részben politikai szembenállásban, lényegében zokszó nélkül vesz tudomásul minden szakmai balfogást és emberi megaláztatást az egyre kevésbé kompetens irányítóitól. Formailag létezik ugyan érdekképviseleti szervezetük, nem is egy…
Valamikor megbecsült hivatás volt a tanítóé, a tanáré. No igen, valamikor az értelmiséghez tartoztak, és nem csupán a hivatalos besorolásuk miatt.
