Az alábbi elmélkedés folyamatosan frissül, hála a rendkívül stabil külső feltételeknek, a gránitba belevésett törvényi szabályozásnak...
Jelenleg éppen nem vagyok családilag érdekelt a felsőoktatásban: magam régóta, a gyerekeim nem túl régóta már túl vannak rajta, az unokáim még távol vannak tőle. Mondhatom tehát, hogy legalább is érzelmileg képes vagyok elfogulatlan lenni a kérdésben és megkísérelni valamiféle logikai, részben matematikai közelítéssel élni. A kérdés felfogható egyféle lineáris optimalizálási feladatként, hiszen legalább három olyan csoport érintett benne, akiknek eltérőek az érdekeik: az Állam (A), elsősorban a költségvetési szempontok révén; az Egyetemek (E); és a Diákok (D). A célfüggvény nagyjából úgy határozható meg, hogy az össztársadalmi hasznosságot kell maximalizálni. A peremfeltételeket jórészt a (kiszámíthatatlanul kusza) módosított felsőoktatási törvény, továbbá az intézmények fizikai, szellemi és pénzügyi kapacitásai testesítik meg. Rögzítsünk néhány, jelenleg ismertnek mondható részinformációt:
Számos felsőoktatási szakra vegyesen vehetők fel hallgatók:
- külföldiek, kiemelt költségtérítéssel
- magyarok, teljes költségtérítéssel
- magyar részösztöndíjasok*
- magyar tandíjmentesek; egyes szakokon (jogász, közgazdász és még 14 különböző szak) ez a lehetőség a mai ismereteink szerint nincs meg.
* Frissítés: Egyes információforrások legutóbbi értesülése szerint részösztöndíjas a továbbiakban nem lesz, noha a december 17-én elfogadott törvényjavaslatban a fogalom még szerepelt. Bár igaz, lehet úgy alakítani a feltételeket, hogy az ebben a konstrukcióban felveendő hallgatók száma nulla legyen. Nem törlöm ki az érintett részeket, de áthúzva jelölöm.
Magyarországon jelenleg egyrészt a felsőoktatási intézmények nem élveznek mecenatúra jellegű támogatást sem természetes, sem jogi személyektől, másrészt egyéni diákok részére sem léteznek ugyancsak mecenatúra jellegű ösztöndíj-rendszerek sem természetes, sem jogi személyek részéről. Ugyanakkor, figyelembe véve a munkaerőpiac adottságait, a hallgatók nem igazán számíthatnak a tanulás mellett vállalt részmunkából származó, a képzés költségeit megteremtő jövedelmekre. Emiatt – a család részéről nyújtott teljes anyagi támogatást leszámítva – feltehetően jelentős számú nem tandíjmentes diák kénytelen lesz igénybe venni a Diákhitel-2 konstrukciót. Elméletileg az sem zárható ki, hogy más, például piaci résztvevők is kidolgoznak versenyképes hitelkonstrukciókat.
A módosított eljárásban a teljes tandíjmentességet élvezők körének meghatározása során vegyesen érvényesülnek minőséginek nevezhető (bár számszerű) és tisztán mennyiségi tényezők. Ha jól értelmezem az elfogadott törvényt, akkor az alábbiakról van szó:
- Minőségi komponens: „A miniszter évente határozattal állapítja meg azt, hogy mely szakokon vehető igénybe magyar állami (rész)ösztöndíj. A felvételhez szükséges minimális pontszámot kormányrendelet, a szak állami (rész)ösztöndíjjal támogatott képzésére történő felvételhez teljesítendő minimális felvételi pontszámot miniszteri határozat állapítja meg.” Egy-egy felvételi eljárás lezárása után tehát a jelentkezők alábbi csoportjairól beszélhetünk:
- teljes ösztöndíjra jogosult lehet
- részösztöndíjra jogosult lehet
- költségtérítéses képzésre jogosult lehet
- nem vették fel
- Mennyiségi komponens: A fenti alpontokban a „lehet” szó azt fejezi ki, hogy léteznek a következő törvényi szövegben hivatkozott korlátok is: „Az állami felsőoktatási intézményekben, felsőoktatási szakképzésben, alapképzésben, egységes és osztatlan képzésben a jelentkezések száma, illetve a tényleges intézményi kapacitás erejéig nyílik lehetőség magyar állami (rész)ösztöndíjas képzésre jelentkezni, tanulmányokat folytatni.” Az „intézményi kapacitás” fizikai (befogadóképesség), szellemi (oktatók) és pénzügyi korlátokat jelent.
Még koncepció szinten része volt - és a törvényben is az maradt – a tandíjmentesség két feltétele:
- A hallgatónak a képzés befejeztével diplomát kell szereznie (nyilván egy bizonyos, esetleg szakirányonként differenciált időtartamon belül). De mi van akkor, ha ezt valaki, mondjuk, egy félévvel túllépi? A teljes összeget vissza kell fizetnie?
- A hallgatónak a képzés befejezése után meghatározott időn keresztül Magyarországon kell dolgoznia. Mi van akkor, ha valaki tíz évet vállalt, de az alatt olyan karriert épít fel, amely révén kilenc és fél év elteltével visszautasíthatatlan külföldi ajánlatot kap? Mindent vissza kell fizetnie, vagy az elmaradt fél évet, mondjuk évente egy-egy hónapot itthon dolgozva, hat év alatt „letörlesztheti”?
Akkor most térjünk át az érdekek oldaláról való megközelítésre. Nézzük először az Egyetem (E) érdekeit. Hosszú távon azt kívánná elérni, hogy nemzetközi megítélés szerint is jó minőségű, kiváló oktatókat foglalkoztató, mindenütt elismert diplomát nyújtó, a tudományos életben is nagy elismerést kivívó, széles nemzetközi keresletnek örvendő intézménnyé válhasson. Az autonóm pozíciójának erősítését segítheti, ha minél nagyobb összegű saját bevételt képes generálni. Logikus törekvése az, hogy minél több külföldi hallgatót nyerjen meg, akik akár külön csoportokban idegen nyelven, akár magyar hallgatókkal vegyes csoportokban, magyar nyelven kapnak képzést.
Ebben a konstrukcióban – ha nem tévedek – az Egyetemnek anyagi szempontból mindegy, hogy a Diákok által az adott szakon fizetendő képzési költséget
- az Állam teljes mértékben a költségvetésből utalja át (tandíjmentesek), vagy
- részben a költségvetésből, részben a Diákhitel-2 keretében utalja át (részösztöndíjasok), vagy
- az Állam a Diákhitel-2 alapján utalja át, vagy
- maguk a diákok fizetik be, az általuk elérhető forrásból.
A hosszú távú koncepció teljesülése szempontjából az lenne az Egyetem érdeke, hogy minél több kiválóan teljesítő Diák már a képzés során is aktívan bekapcsolódjon az Egyetem munkájába (oktatás, kutatás, publikálás), függetlenül attól, miféle költségviselési formában látogatja az Egyetemet.
Legyen a következő érdekkör a Diákok (D) érdeke. Ideális természetesen az lenne a számukra, ha teljesen ingyenesen tanulhatnának, de minden korlátozó kötelezettség nélkül:
- bárki bármilyen alacsony felvételi teljesítménnyel beiratkozhasson egy kívánt szakra;
- ne legyen időkorlátja az egyetemen való tanulásnak;
- ne legyen kötelező a diploma megszerzése (szakdolgozathoz és nyelvvizsgához kötve);
- ne kelljen bizonyos időtartamú itthoni elhelyezkedést vállalnuk.
Ha mindez meg is valósulhatna, akkor is fennállna a verseny az egyes Diákok között, mivel az egyes szakok kapacitása fizikailag véges.
A harmadik érdekkörnek, az Államnak az a hosszú távú érdeke – akár felismeri, akár nem –, hogy a végzett diplomások itthon, inkább a verseny-, mint az állami szférában magas keresetet érjenek el, ezért a munkáltatójuk nagyobb összegű járulékokat, ők maguk nagyobb összegű személyi jövedelemadót, az adózott jövedelmükből fogyasztva pedig jelentős forgalmi és esetleg fogyasztási adót fizessenek. Ezért igyekeznie kell annyi jövendő diplomásnak a képzését elindítani, amennyi a végzés után a hazai munkaerőpiacon a képzettségének megfelelő munkakörben nagy biztonsággal el tud majd helyezkedni. Se az alul-, se a túltervezés nem szerencsés.
Most egy kis kitérő következik a finanszírozási kérdésekről:
Feltételezem, hogy a Diákhitel-2 vagy egyéb hitelszerződések keretében a törlesztendő részletek szokásosan három komponenstől függenek:
- felvett hitelösszeg (tőke)
- megállapított kamat
- futamidő
Belejátszhat még, ha kikötnek bizonyos „törlesztési moratóriumot”, vagyis hogy a képzés befejezése után nem azonnal, hanem csak néhány év szünetet követően kell megkezdeni a törlesztést; valamint, hogy elfogadnak-e részleges vagy teljes visszafizetést a futamidő lejárta előtt.
Legújabb fejlemény: A miniszter belátta, hogy a ponthatárok meghatározásához semmiféle releváns adattal nem rendelkezik, hiszen
- nem ismert a jelentkezők tömege és preferenciái;
- a szükséges összes adat az egyetemek birtokában van, illetve lesz;
- elméletileg is igaz, hogy egyértelmű ponthatárokat csak a felvételi eljárás lezárása után lehet definiálni;
ezért eltekintett az előzetes, lépcsőzött minimum-ponthatárok rendeletben való meghatározásától. Semmi nem stabil, minden kusza és zavaros.
