Folytatjuk a létező szocializmus korának krónikáját, egyik ipari fellegvárában megjelenő üzemi lap anyagaiban tallózva.
Mint az ipari és zenekultúra békés egymás mellett élésének elkötelezett támogatóját, engem ért az a megtiszteltetés, hogy részt vehettem az ágazat hazai bázisa, a Xilofongyár jubileumi ünnepségsorozatán. Az ügy iránti kötelességemnek tartom, hogy röviden beszámoljak a látottakról. Ott-tartózkodásom alatt régi kedves ismerősöm, az ünnepségsorozat fővédnöke, Propag Andor reklám– és munkaversenyügyi igazgató volt szíves kalauzom. Ő mondta el, hogy ez év decemberében volt 93 éve annak, hogy a kiegyezés teremtette ipari fellendülést kihasználni kívánó egykori bécsi konfliskocsis, Schwartz Eugén egy megüresedett iskola épületében megvetette a lábát, hogy atyjává váljon a hazai xilofonkészítő iparnak.
Arra a közbevetett kérdésemre, hogy miért éppen a kilencvenharmadik évfordulót ünneplik meg, elmondta, hogy a közben trösztté fejlődött vállalkozásnak eddigi működése során először van annyi fölös pénze, hogy ilyesmire egyáltalán gondolni merhetett, most sem tudják, hogyan sikerült ez. És hogy a belátható jövőben még egyszer előforduljon egy nyereséges év, arra kevés az esély.
A Főhatóság nevében a gyáróriásba érkező ágazati miniszterhelyettest a gazdasági vezetők sorfala fogadta, azonban nem volt meg az előírt tíz yardos távolság, így az érkezést meg kellett ismételni. Ezután már megtörténhetett a gyár jelképes violinkulcsának átnyújtása. A fővendég első ténykedéseként megnyitotta a gyár fejlődéstörténeti kiállítását: átvágta a kivonuló TV-Híradó erősáramú kábelét. Az esemény többeket sokkolt, sajnos azonban energia híján nem volt megörökíthető.
Az üzemi élet hű krónikása, az "Addig üsd a vasat!" nevű üzemi lap ünnepi különkiadással emlékezett meg a nagy napról. Neves régészprofesszor tollából közölt tudományos ismeretterjesztő cikket, amely kitért a xilofon fejlődéstörténetére. A szerző hosszan taglalta agyalágyult kollégáinak mániákus téveszméit, és napnál fényesebben bizonyította be, hogy a bronzkori települések közelében talált mamutbordázatok és a mellettük heverő kőbalták nem az ősi hordák mértéktelen zabálásának, hanem zenei érzékük korai megnyilvánulásának ékes tárgyi bizonyítékai. Ez volt bizony a xilofon őse! Később a professzor kitért még a xilofon morfológiájának taglalására, és merész fordulattal ebből vezette le az inka piramisok alakját, a római Szent Péter székesegyház lépcsősorának kialakítását, sőt, még Bábel tornyának alakzatát is erre vezette vissza, hozzátéve, hogy egyben itt alakult ki az a nézet, mely szerint az emberiségnek igenis lehet közös nyelve: a zene. Említette még, bár csak homályos célzásokkal, Jákob lajtorjáját is. Végül, frappáns fordulattal, azzal fejezte be cikkét, hogy szólt a mába is átmentett haladó hagyományról: a lépcsőzetes munkakezdésről.
De térjünk vissza a fejlődéstörténeti kiállításra! Külön szobát foglalt el a xilofonütő fejlődését bemutató rész. Látható volt, hogy első kialakításában az ütő alumíniumból volt, és mindkét végén volt egy-egy rézgömb. Ez a megoldás egyrészt egészen kezdők számára volt előnyös, akik olykor fordítva vették kezükbe az ütőt, másrészt a xilofon-virtuózok számára: elegendően magas csapásszám elérése esetén a két ütő négy végével négykezeseket is játszhattak szólóban. A nagy tömegekre is gondolni kellett azonban, ezért új megoldást kellett kialakítani. A munkával megbízott konstruktőrnek egyrészt az anyagtakarékosság, másrészt az azt szorgalmazó import-igazgató lebegett a szeme előtt; így lett az új ütő fafejű és egybunkós.
A következő terem magának az üzemnek a fejlődését szemléltette. Bemutatta az iskolaépületet, ahová az első lapkafűrészelő sufnik kerültek. A volt osztályokhoz igazodva A, B, C, D, E, F, G és H műhelyek alakultak ki, csak a 920-as években, a zárt ciklusú munkaszervezés bevezetésével jött létre a C-D-E-F-G-A-H-C sorrend; az ötvenes években bővült az üzem a Cisz, Disz, Fisz stb. csarnokokkal. Legújabb beruházásként a speciális olasz szolmizációs gépsor elhelyezésére épített könnyűszerkezetes csarnok került átadásra. A gép emberi kéz érintése nélkül készíti az egész, a fél, sőt a negyedhangokat is. Sajnos, az átkódoló adapter beállító csavarjának hiánya miatt a gép egyelőre csak szünetjelek gyártására alkalmas.
A jubileumi nagygyűlés a trösztigazgató beszédével kezdődött. Nagyon helyesen, ő inkább a gyáróriás jelenéről és jövőjéről beszélt, nem hagyva érintetlenül a problémákat sem. Elmondta például, hogy a tröszt fő terméke az elmúlt évben méltó elismerésben részesült: jogosult lett a Kiváló Magyar Áruk Szervezete által adományozott embléma viselésére, amelyet bele is véstek minden xilofon "G" lapkájába. A tömegveszteség hatására azok természetesen elhangolódtak. A tömegesen érkező minőségi reklamációk hatására a kitüntető KIMÁSZ embléma viselésének jogát megvonták a terméktől; idén tehát embléma nélkül, ismét pontosan hangolva készülnek xilofonjaik, és remélik, hogy ismételten elnyerik a kifogástalan minőség védjegyét: a KIMÁSZ emblémát.
A nagygyűlés után kultúrműsor következett: az indiai vendégszereplésről nemrég hazaérkezett, többszörös ösztön- és nyugdíjas Harang-Hang énekkar buján monoton delhi melódiákat adott elő. A dallamok átjárták a hallgatóságot: a fülükön mentek be, és a könyökükön jöttek ki.
Egyéb események is emelték a nagy nap fényét. A gyár amatőr művésze, Hambalgó Dömötör trombitarézből kalapált domborműve, az "Osonó trombonos" bensőséges ünnepség keretében került leleplezésre az üzemi rendészeten. A művet másnapra megfújták.
Új öltözőt és fürdőt avattak. Az avatás tiszteletére a MEÓ zenekarának karmestere frakkot, a zenekar pedig tust húzott. Ezután Sáraljai Micuka, a nézők lelkes ovációja közepette, ülőfürdőt vett; a kisebb beosztású gazdasági vezetők pedig pofafürdőt. A ritmus-szekció ünnepélyes brigádülést tartott, amelyen közfelkiáltással tiszteletbeli tagjaikká fogadták Jacques Tati-t és Göröcs Titit. Az üzemi amatőr ökölvívócsapat új kondicionáló termet kapott, amelyet a legkorszerűbb ütőhangszerekkel szereltek fel.
Már csak a nap fénypontja volt hátra: az üzemi óvoda és bölcsőde apróságai kaptak fejenként egy-egy zsák színes üveggyöngyöt, tükröcskét, csigát, kagylót, bambuszjátékocskákat, totemoszlopokat. A hatalmas tapsvihart kihasználva súgta a fülembe Propag elvtárs, hogy a gyár előző két évi teljes export-termelésének ellenértéke ez, tudniillik xilofonjaikra csak a nyasszaföldi Bambula törzs tartott igényt. Büszkén vallhatja tehát a Xilofongyár: a fáradozás nem volt hiábavaló! Beérett a munka gyümölcse: már a harmadik világban is magyar vasat ütnek!
