Kiszállván a helikopterből, illetve az állami terepjáróból, a két férfiú megindult egymás felé a hosszú vörös szőnyegen. Látótávolságba érve szinte egyszerre mutatták fel két ujjukkal a nagy V betűt, amely azonban ezúttal inkább afféle névjegy volt.
– Kák gyelá? – kérdezte Vlagyimir a puha, langyos kézfogás közben.
– Brüsszel – válaszolt Viktor fintori arccal, kissé összerázkódva.
– Ná zdáróvje – reagált az Elnök udvariasan, nyugtatólag Paksolva meg társa vállát.
Népviselő leányok penderültek elő, kezükben kenyér és Shaw. A harmadik egy kis mázas cserépedényt balanszírozott a fején. Csábító illatokat árasztott, jól meghúzták. Vlagyimir szakértő szemmel vizslatta a kis boroskancsót.
– Köcsög – mondta Viktor, aki tudta, amit tudott. Előkerült egy nagyobbacska titánhenger, már előre bele voltak készítve a tervrajzok, szándéknyilatkozatok, tenderek, szerződések, munkaütemező grafikonok, bankgaranciák, zálogcédulák. Rácsavarozták a fedőt, majd belesüllyesztették a titánhengert az e célra kivájt furatba.
– Titkosítás rulez – kacsintott Viktor, miközben értő kezek folyékony betont öntöttek a nyílásba. Vlagyimir elég gyakorlatlanul kezelte a vakolókanalat. – Majd elsimítjuk – nyugtatta meg vendéglátója.
A két államférfiú visszaindult járműve felé, a jelen levők dörgő Paksviharától és könnyes tekintetétől kísérve. A világtörténelemre gyakorolt döntő befolyásuk mellett szinte eltörpült a testmagasságuk.
Nyilván a perspektíva miatt…
