Nagyjából hat hónapja teszi fel a kérdést az amúgy nyilván jó szándékú, de látványosan fáradó ismert műsorvezető, hetente legalább négyszer – makacsul, megingathatatlanul, újra meg újra. Széles a megkérdezettek köre – filozófusok, politológusok, közgazdák, ex-képviselők, európai uniós szakértők, nyelvtudósok és mások –, valamiféle tudatos kiválasztási szempontok aligha körvonalazódnak. Ez eddig úgy nagyjából száz alkalmat jelent, ami már a statisztika-tudomány, a mintavételi eljárás során kapott adathalmaz plauzibilitása szempontjából is elegendően nagy merítés. Annál is inkább, mert a kérdésére kapott mintegy száz válasz jó közelítéssel, kis szórással nagyjából kétféle kaptafára húzható.
- Az egyik tipikus válaszadó behunyja a szemét, fülét, és megengedi magának, hogy a fantázia és a fikciók világát keresse fel jól hangzó válaszának megfogalmazása céljából. Összefogásról, együttműködésről, programegyeztetésről, új alkotmány írásáról, szakértői kormányról beszél. Pontosan tudja, hogy semmi ilyesmi nem fog megvalósulni legalább még két-három cikluson keresztül, de nincs bátorsága bevallani.
- Aki csak minimálisan hajlandó a valós világunk valós tényeit alapul venni, az egyértelműen megfogalmazza, hogy ez a bagázs normál választásokon nem váltható le. Azzal finomítja, hogy ilyesmi csak akkor képzelhető el mégis, ha 14-15 hónap múlva hihető és egybehangzó előrejelzések azt mutatják, hogy a kormánypártok várható szimpatizánsainak számát az összes többi – igen, az összes többi – politikai erővel rokonszenvezők száma meghaladja.
Most akkor mi legyen? Adjunk fel minden reményt? Nem. A saját válaszom annyi: mindenki igyekezzék a lehető legtöbbet megőrizni az általa követett értékrendből. És erősen bízzon a jelenlegi kormánypárti erők képességeiben: előbb vagy utóbb sikerül elkövetniük valamit, amivel vagy nemcsak erkölcsileg, de a gyakorlatban is kiírják magukat a civilizált világból, vagy úgy megnevettetik a világot, hogy szégyenükben önszántukból elkotródnak.
A vélhetően jó szándékú műsorvezető e bejegyzés közzététele után is rendületlenül, naponta felteszi valakinek a sehová nem vezető kérdését. Vajon mi motiválhatja azt a mániákus mazochizmust, amely révén a politikai rezsim változását - önmaga kinyilatkoztatása szerint - talán a leginkább kívánó média kitartó hallgatósága nap mint nap újra meghallgathatja, hogy semmi esélye a pozitív változásra?
