Satyrblog

A felső farkát csóválgatja lassan;
már megkopott az egykori öröm,
nem szikráz már, mint rézzárvány a vasban,
nem őrködik a főáramkörön.
A másik farkát maga alá húzza.
Tudja, hogy félni mindig van kitől.
A két farok, akár csecsen a grúzra,
dacolva néz, majd bágyadtan ledől.

Amint látható, Tisztelt Versimádók, Gergely és elnöktársa nem késett a megérdemelt honorárium átnyújtásával, zsebból ugyan, de nyugta kíséretében. Most már van mivel dícsérjem a Napot! Készülök is, egy busznegálló fölé kell esővédő tetőt ácsolni és szép színesre festeni. Ha másképp nem megy, üsse kő, kilátót is készítünk hozzá, persze legfeljebb 23 csntiméter magasságút. És a buszmegálló környékét letérkövezzük! Fogyjon az a véres verejtékkel megszerzett EU-s pénz.

Csak néhány bemutató szó erejéig idézem fel a két testvér eddigi gazdag karrierjét, amely bővelkedik nagyon hasonló, de nagyon eltérő mozaikkockákban is, én most megpróbálok az előbbiekre koncentrálni. Ezúttal sincs értelme megismételgetni a Wikipédia adat- és eseménysorait, hadd tartsam azokat ismertnek a két közéleti szereplő, Deutsch Tamás és Deutsch Péter eddigi pályaívét elemezve. A cím utolsó szava aligha szorul magyarázatra, az első jelzője sem igazán. Több a kétség a "germán" jelzőt illetőleg. Nos, családnevük egy német szó, a "deutsch" magyarul németet jelent. 

Minden bizonnyal a sport az a kulturális ágazat, ahol a két fivér sűrűn felbukkant és magasra küzdötte fel magát. Tamásból a prágai raboskodás után, az 1998-as Fidesz választási győzelem hatására megelőlegezett sportminiszter lett, ugyanakkor az MTK sportklub elnöki székét is elfoglalta. Utóbbit ma is tartja, a tárcát azonban át kellett engednie, kárpótlásképpen az Európai Unió parlamenti képviselőjévé listázódott. Ezen tisztségében a förtelmes trágárságával és a mély felvilágosulatlanságával tűnt ki leginkább. Egykori bohém (ezen jelzőnek itt nem a zűrös magánéleti, hanem az angol nyelvű értelmezés alapján a földrajzi jelentése a fontos) fogolytársának bigott és alázatos híve, akárcsak egy udvari bolond.

Deutsch Péter, fiatalkori válogatott magasugró a mai napig tartja a fedettpályás magasugrás magyar rekordját (227 centiméter), miközben az atlétika körüli szervezés területén igencsak magasra jutott. Rendszeres főszervezője a Gyulai István emlékversenynek, évről évre nagyobb számú külföldi sztárversenyzőt csábítva Székesfehérvár helyszínre. Az esemény azonban rendre egyértelműen elmarad például a Gyémánt Liga versenyektől az alacsony nézőtéri látogatottság miatt. Talán (részben) ezért döntött úgy a Kormány, hogy a 2023. évi atlétikai világbajnokság időarányosan elmaradt állapota miatt Pétert főszervezői megbizatásában megtartva kormánybiztost (főispánt) nevez ki föléje. Ez bizony súlyos bukás. A Kormánynak azért különösen fontos ez a jövő évi világesemény, mert döntő érvvé válhat valamelyik jövőbeli nyári olimpiai játékok versengő helyszíneinek elbírálása során. (Ha már ez felmerült, próbáljunk meg rendet tenni a híresen szelektív pannon memória egyik máig fontos kérdésében, A Momentum Mozgalom akkoriban nem az olimpiai rendezés ellen indított véleménygyűjtést, hanem annak érdekében, hogy a budapestiek megszólalhassanak az ügyben,)

Hogyan is foglalhatnánk össze a leírtakat? Az egyikük, aki inkább a tettek embere, hatalmasat bukott. A másikuk, aki inkább szózsonglőr, egy ideig talán még megtarthatja az állásait.

Nem igazán magas fokú tanulmányainkból emlékezhetünk, hogy az átlag egy kifejezetten statisztikai rendeltetésű hányados. Az osztandó a vizsgált komponenseket jellemző számszerű értékek összege, az osztó a vizsgált komponensek mennyisége. Ezt azért érdemes tisztázni, mert azt szajkózza a királyi média, hogy azoknak a fogyasztóknak kell csak majd "speciális lakossági többletösszeget" fizetniük, akik aktuális fogyasztása "meghaladja az éves átlagot". A valóságos helyzet természetesen más. A fizetendő rezsiszámla a jövőben két részből fog állni: az "átlag alatti" fogyasztásért a régi, esetleg későbben aktualizált "rezsicsökkentett" összeget kell kifizetni, az "átlagnál" nagyobb elfogyasztott részért viszont egy magasabb összeget. De mikor? A teljes fogyasztás mértéke csak egy teljes év elteltével derül ki. A számlákat havonta fizetjük, talán az "átlag" 1/12 része lesz a mérvadó? És miféle "átlagról" van szó? A közölt érték nem lehet az összfogyasztás egy főre eső összege, hiszen abban a pazarló fogyasztás is benne van. Nem lehet más, mint egy hasraütött fiktív összeg. Fognak ezek végre egyszer tisztán beszélni?

Próbáljunk meg ezért rövid időre a rezsicsökkentést módosító rendelet megalkotóinak a helyébe lépni. Ahhoz, hogy meghatározzuk az "átlagos áramfogyasztás" értékét, első - nagyon hibás - lépésként összeadjuk a teljes éves lakossági áramfogyasztást, és elosztjuk a beérkező számlák számával, vagy a működtetett mérőórák számával. Egy ilyen "átlagban" három nagy hiba van:

1. Nagy lakóközösségek egyetlen közös számlán fizetik meg az összesített nagy havi összeget;
2. Ebben az összfogyasztásban benne van a pazarló fogyasztásrész is.
3. Tartalmazza az igen ritkán üzemeltetett (például: hétvégi nyaralóház, korcsolyapálya) fogyasztók alacsony, nem jellemző összegű fogyasztását is.

Az első hiba elhárítása érdekében az összfogyasztást nem a számlák számával, hanem az áramot fogyasztó családok valahonnan megszerzett számával osztják el. Ha ki akarjuk zárni a pazarló fogyasztást - ki akarjuk -, akkor az előző hányadosnak mondjuk csak a 75%-át nevezzük el "átlagos fogyasztásnak". Ha így teszünk, akkor rámondhatjuk, hogy a "csökkentett lakossági piaci többletfizetés" csak a fogyasztók egynegyedét terheli. Persze ebben is tévedhetünk, hiszen egy összesített túlfogyasztásnak része lehet sok viszonylag alacsony, de kevés viszonylag jelentős egyedi túlfogyasztás is. Minden esetre egy így kiszámolt fiktív fogyasztási értéket elnevezhetünk éves átlagnak, és képezhetünk belőle napi viszonyítási értéket, a szavaknak többé úgysem kell megfelelniük a jelentésüknek.

Az persze ezzel nincs megoldva, hogy mi van akkor, ha egyes időszakok csúcsfogyasztását más időszakok "átlagon aluli" fogyasztási mennyiségei kiegyenlítik, vagyis egy korábbi csúcs "belesimul" a későbbi völgyekbe. Nem könnyű a feladat, de néhány dolgot feltétlenül megtehetünk, például újranyittatjuk a lerohadt barnaszénbányákat és megtiltjuk a tűzifa exportálását. 

Létezhet egy másfajta megközelítés a még nem büntetendő "referencia-fogyasztás" (átlagról semmiféle szó nem lehet) kiszámolgatására. Megnézik, hogy egy jellemző magyar család lakóhelyén miféle teljesítményű áram- és gázfogyasztó berendezések vannak üzemben, és mennyi ideig vannak hétköznap, illetve hétvégén és ünnepnapon bekapcsolva.

Gáz esetén ez kissé bonyolultabb, mert azok a berendezések erősen szabályozható fogyasztásúak. Ezeket az értékeket a megfelelő napok számával megszorozva kialakulhat egy éves jellemző összfogyasztás, amit elnevezhetnek úri tetszésük szerint "átlagosnak" vagy Drupál Alajosnak, mindegy. Az is létezhet, hogy egy ilyen "referencia-család" aktuális havi számlaösszegeit veszik alapul. De adják közre, az Isten szerelmére, hogy miféle módszert követtek. Biztosan történik még néhány apró finomtás, akárcsak az itrt látható ábrán: 

Egy új, természetesen szintén csupán jelszóként használható kommunikációs fogalomzavar terjedt el hihetetlenül gyorsan a magyar királyi médiatér papagájkalitkájában: "a háború árának megfizetése". Vajon mely cég dobta piacra a "háború" nevű terméket vagy szolgáltatást, milyen költségeit kívánja elismertetni az árában, és ki(k)ben érzékeli a hiteles keresletet? Hajlandó-e részletfizetés elfogadására? Miféle garanciákat vállal? Ha a vevő hibát észlel, visszaküldheti-e díjmentes javításra, részegység-cserére? Hogyan alakul az amortizáció, a megtérülés? Amíg ilyen fontos kérdések maradnak rejtve, addig ne számítsanak rám vevőként.

Ebben a témában nem igazán számítok széles körű egyetértésre, de a vita kedvéért azért megosztom. Néhány gondolat az elterjedt magyar szóhasználatról:

1. A versenyképességet – szerintem alapvető fordítási pontatlanság miatt - egyértelműen pozitív jellemzőként használja a közbeszéd, miközben az én értelmezésemben a fogalom nem tartalmaz minőségi megítélést: minden résztvevő versenyképes, ha teljesíti az adott versenyre való benevezés alapkövetelményeit (ha egyáltalán vannak ilyenek). A versenyképesség szerintem tehát bináris fogalom, két értéke lehet: vagy megvan, vagy nincs meg. Helytelen tehát a versenyképesség növekedéséről vagy csökkenéséről, javulásáról vagy romlásáról beszélni. Más kérdés, hogy egy résztvevőnek egyrészt a verseny megkezdése előtt (vagy közben) miféle esélye van kedvező helyezés elérésére, másrészt egy már lezárult versenyben vagy versenyszakaszban milyen eredményt ért el. A két, fogalmilag eltérő mutató úgy függ össze, hogy a legutóbbi időszak versenyeredménye normál esetben nagy súllyal befolyásolhatja a következő időszak versenyesélyeit.
2. Versenyképesség tehát mint olyan, ahogyan azt ma elterjedten használják Magyarországon, szerintem nem létezik. Amikor a politikusok ezt a kifejezést egy-egy országra vonatkozóan használják, gondolataikban általában nem maradnak a fenti, tisztán gazdasági definíció keretében, hanem leginkább talán a vonzerő vagy sikeresség szinonimájaként említik, és ebbe a mutatók igen széles köre tartozik, olyanok is, amelyek nehezen számszerűsíthetők. Ha valaki helyesen szeretné használni a kifejezést, akkor definiálnia kell, miféle versenyről van szó, esetleg milyen potenciális résztvevőkkel, milyen helyszínen, milyen közismert és elfogadott, vagy az adott esetre specializált szabályokkal. Egy síkfutó például nem lehet általában véve versenyképes, mert ha kiemelkedő eredményre képes 100 méteren, akkor bizonyosan messze lemarad 5000 méteren.
3. Léteznek viszont (vagy képezhetők) jól összehasonlítható specifikus, egyedi mutatók vagy paraméterek, amelyek alkalmazásával egy-egy szűk szempontból összevethetők akár még a különböző országok elért teljesítmény-adatai is. Néhány ilyen mutató lehet például:

• az éves bruttó nemzeti termék egy állampolgárra eső hányada,
• az egy főre eső bruttó államadósság mértéke,
• egy kereső személyre jutó nyugdíjasok éves átlagos száma,
• a polgári perek átlagos átfutási ideje a kereset benyújtásától a jogerős határozatig, stb.

Mindegyikükről megállapítható, hogy jól kifejezhető mértékegysége van, ugyanakkor látható, hogy a besorolás szempontjából a mutatók egyik csoportja annál kedvezőbb, minél nagyobb a számértéke, míg a másik csoportba eső mutatók akkor kedvezőek, ha a számértékük alacsony. Ha valamiféle aggregált (összevont, egyesített) mutató képzése a cél, akkor célszerű megoldás a fenti mutató-csoportok valamelyike esetén valamiféle reciprok érték használata.

Amikor megkísérlik egyes országok összehasonlítását komplex jellemzők aggregálása alapján, akkor elméletileg tulajdonképpen nem is látszik nehéznek a feladat, még ha az alábbi lépések egyike-másika komoly elvi kifogásokat vethet is fel. Próbáljuk meg algoritmizálni.

• Hagyd el minden mutató mértékegységét.
• Képezd azoknak a mutatóknak a reciprok értékét, amelyek annál kedvezőbbek, minél kisebbek.
• Rendelj minden mutatóhoz egy olyan súlyozó szorzót, amely az adott mutató relatív fontosságát fejezi ki az aggregálás során, és szorozz be minden mutatót a hozzá rendelt súlyszorzóval.
• Szorozd össze országonként ezeket a súlyozott mutatókat.
• Végezd el a még szükséges finomításokat (pl. tekintsd a legnagyobb így kapott szorzatot egységnyinek vagy 100 százaléknak és ehhez arányítsd a többit).
• Rendezd az egyes országokat a kapott szorzatok csökkenő sorrendjében: minél nagyobb számot kapsz, annál „versenyképesebb” egy adott ország.

Körülbelül ezt a fenti műveletsort hajtják végre pl. az évente kiadásra kerülő Global Competitiveness Report szerkesztői. Nézzük meg, miféle nehézségekkel kell megküzdeniük.

• Alapadatok: az adatgyűjtés forrása, köre, módszere, a mérés pontossága, a felhasznált eszközök, a tárolás, frissítés, selejtezés szabályai, az egységes értelmezés problémái, stb.
• Képzett mutatók: algoritmus, számítási módszer, pontosság, tárolás, frissítés, esetleges eltérő mértékegységek és átszámítási szabályok, stb.
• Minőségi jellegű (nem kvantitatív) mutatók skálázása, számszerűsítése
• A lehető legnagyobb fokú objektivitás biztosítása a súlyozó tényezők meghatározása során, a súlyok relatív fontosságának változása az idő elteltével

Természetesen nem minden közvéleményénkutatást jellemeznek azonos számadatok, de az egyszerűség kedvéért válasszunk ki egy jellemző matematikai környezetet. Egyértelműsítsük, hogy országos pártlistás választásról (téves szóhasználattal: „szavazásról”) van szó. Ez egy olyan 1000 fős minta telefonos megkérdezését jelenti, amelyről a felmérő cég azt szeretné biztosítani, hogy reprezentatív legyen, vagyis hogy az összetétele feleljen meg a választójoggal rendelkező teljes magyar lakosság összetételének.

Az azt leíró kategóriák általában a következők: az állampolgár neme (N), életkori csoportja (É), településfajtája (T) és iskolai végzettsége (V). Egy-egy ilyen kategórián belül a következő számértékek lehetnek: N=2 (férfi vagy nő), É=4 (18-29 év között, 30-49 év között, 50-69 év között, 70 éves és idősebb), T=4 (főváros, nagyobb város, kisváros vagy nagyközség, kisközség vagy tanya), V=4 (befejezetlen általános, befejezett általános, érettségi, főiskola vagy egyetem). Ez azt jelenti, hogy a kiválasztott 1000 fő közül mindenki a lehetséges 2 x 4 x 4 x 4, azaz 128 részkategória egyikébe eshet. Ennek megfelelően egy ilyen részkategóriába átlagosan 1000/128, vagyis nagyjából 8 személy tartozhat.

Ha feltételezzük, hogy a „szavazólapon” 6 országos lista közül lehet választani, az (tisztán logikailag) azt jelenti, hogy mindegyik részkategórián belül átlagosan 1,33 fő „szavazhat” ugyanarra a listára. Ez azt jelenti, ha követjük a reprezentativitást, hogy mondjuk 75%-os választási részvétel esetén a választójoggal rendelkező teljes lakosságból az azonos részkategóriába esők közül átlagosan (8 millió x 0,75)/(128 x 6), vagyis 7812 választópolgár adna le azonos „szavazatot”. Látható a levezetésből, hogy igen sok a feltételezés, átlagolás, valószínűségi változó. Szerintem olyan sok, hogy alapvetően kérdőjelezi meg a közvéleménykutató cégek felméréseinek előrejelzési pontosságát, de írhatnánk azt is, hogy a puszta értelmét. Nem beszélve arról a tisztán empirikus tapasztalatról, hogy a választás szempontjából döntő mandátumeloszlás amúgy is az egyéni választási körzetekben dől el.

Frissítés: Két nappal a bejegyzés megjelenítését követően, a Társadalomkutató 1000 fős telefonos felmérése szerint a Fidesz-KDNP és az elenzéki lista között a preferencia-felmérés 52-41 arányú, ugyanakkor a Republicon szintén 1000 fős telefonos felmérése szerint 41-39 arányú preferencia-megoszlást mutat. A telefonos felmérések során köztudott módon nincsen arra vonatkozó indirekt ellenőrzés, hogy vajon a válaszolók őszintén feleltek-e a kérdésekre. És természetsen nincsenek "beszámítva" sem a levélszavazatok, sem a külföldön tartózkodók szavazatai.

A nemrég bevezetett játékvezetői videóasszisztens (VAR) egyik feladata annak eldöntése, hogy a támadó csapat szabályosan szerzett-e gólt, nem előzte-e azt meg leshelyzet.

A FIFA szabályalkotó testülete, az IFAB által kiadott szabálykönyv, „Laws of the Game 20/21” így definiálja a leshelyzet alapvető szabályát:

„Offside position

It is not an offence to be in an offside position.

 A player is in an offside position if:

•  any part of the head, body or feet is in the opponents’ half (excluding the halfway line) and
•  any part of the head, body or feet is nearer to the opponents’ goal line than both the ball and the second-last opponent”

Ennek a hivatalos magyar fordítása így hangzik:

„Leshelyzet

Leshelyzetben tartózkodni önmagában nem szabálytalanság.

A játékos leshelyzetben van, ha:

• fejének, testének vagy lábának bármely része az ellenfél térfelén található (kivéve a felezővonalat), és
• fejének, testének vagy lábának bármely része közelebb van az ellenfél kapuvonalához, mint a labda és az utolsó előtti védőjátékos."

Néhány közreadott VAR ábra alapján az a gyanúm támadt, hogy valami hiba van a labdarúgásban a szankcionálható leshelyzetre vonatkozó szabály definíciójában. Megkísérlem ezt az alábbiakban érthetően, átláthatóan kifejteni. (Sajnos, pontosan ide illő ábrát nem találtam.) Tegyük fel, hogy a szélső támadó játékos a kapuvonaltól 2,3 méterre levő labdát beíveli a kapu elé. Ott egy társa úgy várja az átadást, hogy a talajon állva előre dől, hogy majd befejelhesse. A feje a talajtól 160 centiméterre, a fejének a talajra vetített elképzelt FP pozíciója pedig a kapuvonaltól 120 cm távolságra, miközben az utolsó előtti védőjátékos cipőjének orra vagy sarka a saját kapuvonalától 125 cm távolságra van. A fejelni szándékozó játékos a beadást a hálóba továbbítja. Ezekből az adatokból könnyen kiszámolható, hogy a beadás pillanatában a feje az ellenfél kapuvonalától pontosan 2 méter távolságra van, vagyis 75 centiméterrel távolabb, mint az utolsó előtti védőjátékos kritikus pontja. A videóasszisztens megvizsgálja a megállított képet, amelyen nem a fejnek, hanem a fejről a talajra vetített képzelt FP pontnak a távolságát hasonlítja össze a védőjátékos pozíciójával (a döntést magyarázó állóképen látszik is a függőleges vetítést ábrázoló szaggatott vonal), és a fenti definíciónak ellentmondva úgy ítél, hogy a fejelő csatár leshelyzetben volt. A szabálykönyvben található fenti definíció tehát nem szabatos.

Frissítés: Gyakorlati példa történt ellenkező irányú téves megítélésre az angol Premier League egyik mnérkőzésén. A VAR úgy ítélt, hogy az utolsó előtti, a saját kapuja felé hajló védő vállának csúcspontjából a talajra vetített pont azonos távolságra volt a kapuvonaltól, mint az ebből az ívelésből a kapuba találó támadó cipője, tehát a támadó nem volt leshelyzetben. Abszolút téves megítélés, hiszen a hivatalos  lesszabály nem említi a "talajra vetített pozíció" kifejezést, csk az elbírálás alapjául szolgáló testrész távolságát a kapuvonaltól, amely, lévén a levegőben futó ferde szakasz, biztosan hosszabb, mint ha a talajszinten mérnénk.

Az 1991-ben létrehozott Visegrádi Együttműködés (más néven V4)  Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia regionális szervezete. Célja ezen országok gazdasági, diplomáciai és politikai érdekeinek közös képviselete, esetleges lépéseinek összehangolása. Létesítésének alapgondolata a régió ezen négy és esetleg további országainak sok tekintetben közös történelme, kultúrája, társadalmi és gazdasági fejlődése.

Mind a négyet ugyanakkor, 2004. május elsején ismerte el tagjaként az Európai Unió. A négy ország összes népessége több mint 530 ezer négyzetkilométeren csaknem 65 millió lakos. Már a V4 alapításakor felmerült az esetleges bővítés lehetősége, de Románia csatlakozása akkor nem valósult meg, ahogy későbbi ötletek (Ausztriáé, egyes délszláv államoké) sem. A kezdeti felvirágzás időszaka mára kissé elhalványult főleg azáltal, hogy a lengyel és magyar kezdeményezésű „belülről javítani” jelszó által vezérelt hadakozáshoz a cseh és szlovák EU-tag (egyedül az utóbbi a tagja az Euro-zónának) nem csatlakozott, és mára már a lengyel álláspont is valamivel megfontoltabb.

A vonatkozó definíciók szerint közbeszerzésnek az államigazgatási és egyéb költségvetési szervek közszolgáltató tevékenységével közvetlenül összefüggő árubeszerzések, építési beruházások és szolgáltatási megrendelések meghatározott körét nevezzük, amelynek értékhatárát Magyarországon az éves költségvetési törvény állapítja meg.

Amikor ilyen tevékenység végrehajtására igény merül fel, azt az igénylőnek (nyílt közbeszerzés esetén) széles körben meg kell hirdetnie (tender kiírása), részletesen, írásban meg kell fogalmaznia a végrehajtandó feladatot (ezt nevezik specifikációnak, amelyet a végrehajtásra jelentkezők megvásárolnak), és fogadnia kell a jelentkezők ajánlatait, majd ezeket az ajánlatokat egy úgynevezett versenytárgyalás során össze kell vetnie, hogy kiválaszthassa a legalkalmasabbat. Az összevetés során vizsgálnia kell, hogy az ajánlatok kielégítik-e az összes specifikált feladatot, és hogy mekkora végösszegért vállalják el a teljesítést. A versenytárgyalás győztesével a tender kiírója egy tárgyalás során szerződést köt, amely kitér többek között a részfeladatok ütemezésére, tartalmazza azoknak a tendergyőztes által korrigált költségét, a számlázási előírásokat, a fizetési feltételeket, a részfeladatok átadás-átvételi procedúráinak alapelveit, és persze számos egyéb részletet.

A társadalmi megítélés szerint a közbeszerzések olyan terület, ahol nagy eséllyel merülhet fel a korrupció vádja. Mi indokolja ezt? Ide tartozhat mindenekelőtt a vállalási ár és az annak alapján jó eséllyel elérhető nyereség jelentős nagyságrendje. Feltételezhető, hogy egy morálisan nem túl válogatós ajánlattevő a győztessé válás érdekében hajlandó (vagy rávehető) anyagi áldozatra, amellyel az őt győztessé minősítő elbírálót támogatja.

Érdemes megismételni, ha már szó esett a közbeszerzésekről, hogy sem az ajánlatban említett vállalkozási ár, sem annak pontosított, szerződéses összege nem azonos a vállalkozó által megszerezhető haszonnal vagy nyereséggel. A médiumok cikkeiben szívesen ismételgetik, hogy „az oligarcha ismét elnyert egy húszmilliárdos közbeszerzést”, és az olvasók nagy többsége ezt az összeget veszi alapul, mint a gazdagodás mértékét. Valójában a megszerezhető, adózás utáni nyereség ritkán éri el ennek az összegnek az egy tizedét, vagyis 10%-át. Kétségtelen, hogy az is kétmilliárd forint; bőven elég arra, hogy egy része valóban egy vastag korrupciós ügylet tárgyává váljék.

A jelen idők egyik fontos demokratikus emberi alapjoga az állampolgárok választójoga, amely az őt definiáló körülményeknek köszönhetően azt fejezi ki, hogy alapesetben – többnyire egy alsó korhatár betöltését követően – minden egyes állampolgárnak egyrészt joga van kifejezni, hogy egyes tisztségek betöltésére kit tart legalkalmasabbnak a felkínált jelöltek közül, másrészt esélye van arra, hogy ő maga szerepeljen e jelöltek között. Maradjunk egyelőre az előbbinél. A világban sok féle rendszer létezik ennek a választási döntésnek a kifejezésére, talán a legelterjedtebb mód a választási szándék írásban való kifejezése egy, a jelölteket felsoroló űrlapon. Amint ez a választás megtörténik, attól kezdve a kapott (eredetileg) űrlapot érdekes módon szavazatnak nevezik. Nézzünk rá egy pillanatra, valóban azonos folyamat-e a választás és a szavazás.

A „választás” szó egyértelműen arra utal, hogy több (legalább kettő) lehetőség közül egyet megjelölünk, mert őt (személyt) vagy azt (tárgyat) tartjuk a legalkalmasabbnak az ismert célra (példa: kit választana országgyűlési képviselőnek Pesterzsébetről). Ugyanerről van-e vajon szó, amikor szavaznunk kell? Szerintem egyáltalán nem. A szavazás lényege az, hogy egyetlen szubjektumot vagy objektumot értékelünk olyan módon, hogy az általunk jellemzőnek tartott vagy a kérdező által vizsgálni kívánt minőségét társítjuk egy véges számú értékből álló skála valamelyik tagjával (példa: értékelje egy 1 és 10 közötti skálán a középcsatár teljesítményét). Ha ezt tartjuk szem előtt, akkor arra kell jutnunk, hogy a népszavazás valójában választás (az Igen és Nem válasz közül). Amikor tehát egy sikeres folyamat végén azt mondjuk: „Megszavaztuk Pryx Jakabot elnöknek”, akkor ez természetesen téves állítás; megválasztottuk őt. Ezt megelőzheti, hogy szavazást tartunk Pryx Jakab és további két (vagy akár hat) jelölt alkalmasságának mértékéről, akár több eltérő jellemző alapján. Az exit poll riporterek „Kire szavazott?” kérdése tehát logikailag hibás.

A címben szereplő két alternatíva fontos témája a már zajló, az országgyűlési képviselő-választásra vonatkozó politikai kampánynak, éles visszautalásokkal a korábbi reform-elképzelésekre a vizitdíjjal meg a kórházi napidíjjal. Nézzük meg a jelenlegi helyzetet. Vajon ha az egészségügyet üzletnek tekintjük, akkor csak a magánpraxisok tevékenységét kell értenünk alatta? Meggyőződésem, hogy nem csak.

A hatályos adótörvények szerint 2022-ben az egészségbiztosítási járulék aránya a bruttó bér 7%-a, vagyis mondjuk a statisztikai átlagnak megfelelő havi kb. 400 ezer forint bruttó bér esetén havi 28 ezer forint, tehát évi 336 ezer forint. Ezt az összeget a munkáltató fizeti be adóként a NAV-nak címezve, de a Társadalombiztosítási Alapba (TB) jut és ott gyűlik. Ez az összeg biztosítja, hogy ha valaki az állami egészségügyet veszi igénybe (például kórházi fekvőbetegként kap kezelést), akkor az “ingyenesen” történik.

Ugyanez a forrás biztosítja a szanatóriumi költségeinek fedezését, a betegállomány tartama alatt a munkáltató által kifizetett bérarányos kiadásokat, vagy hogy egyes gyógyszerekhez, gyógyászati segédeszközökhöz kedvezményesen lehet hozzájutni. De ebből fedezik az egészségügyi intézmények számos kiadását, például a drága műtéti eljárásokat; nem korlát nélkül, csak az úgynevezett teljesítmény-volumen korlát eléréséig. Természetesen megtörténhet, hogy a szerencsés páciens hosszú évekig csak rendszeresen befizeti a fenti összegű TB járulékot anélkül, hogy az említettekből bármit is igénybe venne – ezt nevezik biztosítási kockázatnak. A forrást biztosító alap neve is azt sugallja, hogy ez a terület jellegzetesen a szolidaritásra épül, az alapvetően egészségesek finanszírozzák a kevésbé egészségesek kiadásait. Később, az életkor növekedésével fordul(hat) a kocka.

Ha felmerül a ténylegesen “ingyenes állami egészségügy” problémája, TB-levonások nélkül, akkor egy olyan mérleget kell elképzelni, amelynek egyik serpenyőjében az egészségügy összes kiadása áll, az országos költségvetésből fedezve, a másikban pedig az az összeg, amelyet az jellemez, hogy az egészségügy által elvégzett beavatkozások (szűrés, megelőzés, gyógyítás) miatt mennyivel nő meg az állampolgárok munkaképességi időtartamának meghosszabbítása révén elérhető gazdasági nyereség, amely szintén a költségvetésbe folyik be. Nem könnyű kiszámolni (megbecsülni) az utóbbit, de hát az előbbit sem, és komoly szakértők állítják, hogy az egyenleg lehet pozitív. 

A két fontos fogalom mind a választások, mind a népszavazások során szerepet játszik. Mivel április 3-án mindkettő országos hatáskörű esemény lesz, induljunk ki abból, hogy a lehetséges résztvevők száma 8 millió magyar állampolgár.

Érvényességről akkor beszélhetünk, ha közülük legalább 4 millió, vagyis 50%-uk részt vesz az eseményen és valahogyan kitölti a kettő választási és egy népszavazási űrlapot. Ha valaki azt szeretné, hogy a népszavazás érvénytelen legyen, akkor megteheti, hogy ezek közül a megfelelő űrlapot fel sem veszi, visszaadja kitöltetlenül az ott ülő közreműködőknek. Ha így tesz, az egyenérékű azzal, mintha el sem ment volna a külön megtartott népszavazásra. Ez több, mint egy elméleti feltevés, hiszen logikus közelítéssel ugyan mi volna a célja a teljes lakosság végigkérdezésének egy olyan témában, amelyben az Ortszággyűlés szükséges többsége elfogadott és törvényerőre emelt egy benyújtott törvényjavaslatot? Más kérdés, hogy bár ne tette volna, vagy bár megmaradt volna az alapjavaslatnál, a bizonyítottan pedofil állampolgárok mindenki által eléhető listájának összeállításánál.

Ha azonban átvette a népszavazási űrlapot is, és elvonul mindhárommal a fülkébe, akkor még mindig megteheti, hogy az előbbit szándékosan nem érvényes módon tölti ki (vagy sem az Igen, sem a Nem választ nem jelöli meg, vagy mindkettőt megjelöli). Ezzel ennek az eseménynek az eredménytelenségi esélyét növeli meg. Eredményes akkor lesz a népszavazás (kérdésenként bírálják el), ha a résztvevők többsége (50%-uk plusz egy fő) azonos érvényes választ ad. Logikus, hogy a népszavazás minimális eredményessége 2 millió 1 fő azonos szavazatát jelenti. Eredményes tehát akkor is lehet a népszavazás, ha amúgy érvénytelen. Az utóbbi eset elvileg megkadályozná, hogy ezt követően az Országgyűlés az eredménynek megfelelő törvényt fogadjon el, csakhogy ez a törvény, amint említettük, és amint a világ is megismerte, jelenleg már él. Tanú rá például (agyrém), hogy a tévéreklámok megnézését, a rádióreklámok meghallgatását nem ajnálják 12 évnél fiatalabbaknak.

Az ellenzék győzelmében bízó nagy sokaság megválasztotta az elmúlt ősszel a maga miniszterelnök-jelöltjét. Ez az úr nyilvános szóbeli televíziós vitára hívta ki a hatalmon levő oldal hasonló pozícióját elfoglaló, bár nem választással, hanem önjelöléssel odakerült politikai vezetőjét. Az ügyek mai állása szerint a válasz egyértelműen elutasító. Orbán Viktor eddig három hasonló, a képviselő-választást megelőző vitán vett részt; az elsőn (1998) ő aratott sikert, a másodiknak (2002) nem volt egyértelmű győztese, a harmadikat (2005) csúfosan elbukta. Az azonban közös a két utolsóban, hogy a soron következő választást az általa vezetett párt (vagy pártszövetség) elveszítette.

Szögezzük le: ahogy korábban, úgy áprilisban sem lesz olyan hivatalos szavazólap, amelyen a választópolgárnak az általa inkább kedvelt miniszterelnök-jelöltet kellene bejelölnie, őt ugyanis nem a népség, hanem a már megalakult új parlament plenáris ülése választja meg.

Az eddigi, említett televíziós viták visszanézhetők, és levonható róluk a következtetés: szükségszerűen az odáig eltelt időszak megfogalmazásai, szólásokká vált mondatai hangzottak el, a már ismertté vált számadatokkal alátámasztva, ugyan mi másra számíthatott bárki is? És vajon mitől lenne más egy mostani vita? Nagyon fontos szempontok döntenének a győztes személyéről: mennyire „hercig és fess”, mennyire jólöltözött, milyen a hangja orgánuma, hajlamos-e túllépni a megszabott időkereteket. Az eddigiekből megfejthető a személyes véleményem, miért is titkolnám: abszolút fölösleges időpazarlásnak tartanék egy ilyen rendezvényt.

A demokratikus országokra nagyjából egyöntetűen jellemző, hogy az állampolgárok által nem túl bonyolult feltételek teljesítése esetén mindenkire kiterjedően gyakorolható aktív és passzív választójog általános, egyenlő, titkos és közvetlen. A sokak által ismert kivételek egyike az Amerikai Egyesült Államok, ahol az Elnököt nem közvetlenül, hanem úgynevezett elektorok beiktatásával választják meg. Érdemes megnézni, valóban teljesülnek-e az említett jelzők (állítmányok) az úgynevezett anyaországi és az úgynevezett külhoni magyar állampolgárokra.

Az általánosságról már esett szó, közelítsünk rá: mindenki lehet választó, viszont csak az anyaországi állampolgár (akinek lehetősége van és kötelessége ajánló aláírásokat gyűjteni) lehet választható. Térjünk rá az egyenlőségre. Ha abból indulunk ki, hogy a vegyes magyar választási rendszerben csak az adhat le voksot egyéni választási körzetben elinduló képviselőjelöltre, aki a lakáscíme alapján hivatalosan regisztrálva van az adott körzetben, akkor ez első közelítésben nem zárja ki az „egyenlő” jogot, hiszen ilyen előírás az anyaországiakra is érvényes. Tekintsünk ebben az értelemben törvényesnek minden, bármilyen ideiglenes tartózkodási hely létesítését célzó intézkedést.

Az már izgalmasabb, hogy egy külhoni állampolgárt semmi nem akadályoz meg abban, hogy voksot adjon le az Európai Parlament képviselőjére mind a magyar, mind a tartózkodási országa listáján. Ezáltal a politikai preferenciáját kétszeresen fejezheti ki az anyaországi választóhoz képest. Arról már, hogy a levélben való voksküldés mennyire biztosítja az abszolút és a relatív (egy másik levél tartalmához képest értelmezett) titkosságot, eltérőek a vélemények. Az is kérdéses lehet, hogy a Magyarországon érvényes lakcímmel rendelkező, de életszerűen külföldön tartózkodó honpolgár miért nem voksolhat levélben, vagy megfordítva: miért nem írják elő a külképviseleteken való (esetleg online) voksolást a külhoniakra, hiszen az online lehetőség az idő múlásával szinte biztosan ki fog terjedni a normál anyaországiakra is. A különbségtétel okára hosszú évek óta nincs válasz. Attól tartok, nem az EBESZ volna a legilletékesebb a magyarországi képviselőválasztás tisztaságának elbírálására.

Az úgynevezett „rezsicsökkentés” témakör bevezetési szakaszának egyes végiggondolatlan következményeiből mutatok rá néhányra (később továbbiak lesznek még).  Ebből a szempontból komoly megfontolásra érdemes Márki-Zay Péternek az a kijelentése, hogy "A valódi rezsicsökkentés során a rászoruló embereknek segítünk és nem a gazdagokra költjük a szegények által befizetett adót."

A kormány (főnökének) elgondolásából az első ütem első része már meg is valósult: bizonyos közműszolgáltatói termékek körében meghatározott fogyasztói csoportok (a háztartások) már az új 2013-as év első napjától kezdve tíz százalékos (majd egy második lépcsőben összesen 20%-osra módosított) csökkentésre számíthatnak (bármennyit jelentsen is ez a valóságban). Nézzük, miféle problémákat okoz a rendelkezés ilyen tartalmú definiálása.

1. Többen felvetették már, hogy a kedvezményt lépcsőzni kellett volna: a havi fogyasztáson belül az első x köbméter gázra, az első y kilowattóra villamos energiára (stb., amennyiben további rezsikomponensekre is kiterjed majd a kedvezmény) viszonylag nagy mértékű, a következő fogyasztási lépcső(k)re kisebb mértékű csökkentést kellett volna bevezetni. A szolgáltatóknál a számlázó szoftverhez mindenképpen hozzá kell nyúlni; egy-két parancssorral több kellene csak. A csökkentés azonban egykulcsos, vagyis, amint tudjuk, „arányos és igazságos”…
2. A fenti finomításhoz járulhatott volna, esetleg azzal megosztott formában, a forgalmi adó (áfa) csökkentése. Mivel ez százalékos érték, automatikusan követné a lépcsőzést.
3. Noha a rendelkezés célzottan a háztartások fogyasztására vonatkozik, aligha lehet elválasztani bizonyos kisvállalkozások tevékenységétől. Nem állítom, hogy ilyen keretek között timföldből alumíniumot olvasztanának ki, de például egy fazekas-kemence fogyasztása is elég jelentős lehet.

Mivel nemcsak a bevezetés időszakának, de napjainknak is egyik slágertémája az úgynevezett „rezsicsökkentés”, elevenítsünk fel néhány további érvet, amely az akcióval szemben fölvethető.

1. A "rezsicsökkentés" szóösszetétel csak jelszónak jó, értelmes tartalma nincs. Aminek a csökkentését a kormány törvényben (a látomásuk szerint alaptörvényben) rendeli el, az így fogalmazható meg: "a lakossági fogyasztói számlák végösszegének önkényesen elrendelt csökkentése".
2. A csökkentés előtti árak is hatósági árak, hiszen az Energiahivatal (lánykori név) méteres képleteket dolgoz ki arról, hogy a szolgáltató a saját költségeinek mely elemeit és milyen módon számíthatja be a szolgáltatása számlázható árának kalkulálásakor. Ezért a hatóságnak tudnia kell és el kell fogadnia az árrést, vagyis a szolgáltató relatív nyereségét is. Ha az kevesebb, mint 20%, akkor a két lépcsős elrendelt csökkentés a szolgáltatót szándékosan, tudott módon veszteségbe billenti, miközben nyilván az állami költségvetésbe a szolgáltatóktól kevesebb nyereségadó (ha ugyan egyáltalán bármennyi), a háztartásokból pedig kevesebb áfaösszeg folyik be.
3. A számla végösszegének elrendelt csökkentése kétszeresen is előnyben részesíti a nagyfogyasztó háztartásokat, hiszen több közműszolgáltatás esetén is legalább két lépcsős a díjszabás: meghatározott havi köbméter gázfogyasztás, illetve meghatározott havi kilowattóra villamosáram-fogyasztás (stb.) felett az egységár megnő. Ennek az a következménye, hogy abszolút értékben még többet takarít meg az, aki egy magasabb fogyasztási lépcsőbe esik.
4. A megoldás EU-ellenes is, hiszen egyrészt pozitívan különbözteti meg azokat a mikro- és kisvállalkozásokat, amelyek a közszolgáltatásokat lakossági mérőórán keresztül, illetve ezek hiányában lakossági szerződések keretében veszik igénybe, másrészt torzítja a szabad versenyt: belátható, hogy új piaci szereplő ilyen feltételek mellett nem léphet be.
5. A bevételük ennyire drasztikus csökkentésére kötelezett szolgáltatók – amelyek ezt csak a gazdálkodási eredményük terhére tehetik meg – első lépésként az alkalmazottaik létszámát, jóléti és szociális támogatását, a tudomány, kultúra és sport mecenatúráját és szponzorációját, alapítványokban és ösztöndíjakban való részvételt szüntetik meg, majd következhet a karbantartás, fenntartás, műszaki fejlesztés visszafogása…

Annak idején (2011-ben) igyekeztem, amennyire tudtam, figyelemmel kísérni az Alaptörvény létrehozására irányuló tákolmányozás folyamatát: beszédeket, cikkeket, a szöveget magát. Kerestem, de sehol nem találtam a leghalványabb utalást sem bármiféle vagyonadóra. Legfeljebb homályos utalások olyasmire, hogy „a közteherviselés részletes szabályait sarkalatos törvények tartalmazzák.” Itt most felelevenítem néhány e tárgyban keletkezett korábbi gondolatomat.

Mi szól a vagyonadó mellett össztársadalmi szinten? A 21-edik század globalizálódó társadalmában a tőkebirtoklásra épülő verseny nem abszolút attribútum. Angolszász nyelvterületen így fogalmazódik meg: „Competition & Cooperation”, vagyis verseny és együttműködés. Csak egy kissé kibővítve: gazdagodás és szolidaritás. Hol van az utóbbi a jelenlegi Magyarországon (tisztelet a kivételnek)? Az adórendszerben biztos nem, de legalább egyéni kezdeményezésként? A mecenatúra, az ösztöndíjak, az alapítványok, a jótékonykodás?

Ha már szó esett a versenyről, itt a jó alkalom eloszlatni egy elterjedt félreértést. Az állami vagy egyéb közbeszerzési pályázatok nyertese soha nem az általa megajánlott és konkrét szerződésben pontosított vállalkozási ajánlata összegével gazdagodik a folyamat végén: durva becsléssel talán a  megajánlott összeg 10%-ával. Ennyit költhet például egy új vagyontárgy beszerzésére.

Logikusnak tűnik, hogy a tákolmányozást végrehajtó, éppen kormányon levő sokaság nem híve bármiféle vagyonadó működtetésének, a kapcsolatos nagy munka elvégzésének. A helyzet azonban az, hogy a kaotikus „rendszerváltoztatás” óta egyetlen ellenzéki programszöveg sem tartotta szükségesnek, hogy egyáltalán kitérjen a kérdésre. Pedig a programszerű megfogalmazás nem tűnik különösebben bonyolultnak:

„Teljes körű vagyonfelmérést készítünk minden magánvagyonról a teljes tulajdonosi kör és a birtoklási arányok kiderítésével (egy ilyen leltárhoz minden szükséges alapadat létezik és beszerezhető). Ez az adatbázis nyilvánosan hozzáférhető lesz és egyszeri, szigorúan progresszív vagyonadó kivetésének alapját képezheti, amelyet akár több évre elosztva lehet (kell) megfizetni, és amely a többi adóhoz hasonlóan behajtható és „örökölhető”. Ez visszamenőleg is módot adhat egyfajta utólagos igazságtételre mindazokban a folyamatokban, amelyek például a vadprivatizáció során és azóta lezajlottak. A vagyonleltárt természetesen folyamatosan bővítjük az újonnan keletkező vagyontárgyakkal.”

Nem hanyagolható el a szövegben szereplő „progresszív” jelző magyarázata. Azt jelentené, hogy egy viszonylag magasnak tűnő adóalap (például egy falusi vagy tanyasi családi ház a telekkel és a többi építménnyel, vagy egy tulajdonolt panellakás, plusz az életvitelhez szükséges ingóságok) a maga néhány tízmilliós piaci értékével szerepelhetne a vagyonleltárban akár 0%-os kulccsal, viszont logikus skálázást feltételezve „legfelül” nem zárnám ki az akár 90%-os adókulcsot sem.

Különös aktualitást ad a kérdésnek egy korábban felvetett téma: a jelenlegi miniszterelnök vagyonosodásához kapcsolódó kérdések, és emellett – legalábbis bennem – értelemszerűen felvetődik a politikai, gazdasági, pénzügyi, művészeti stb. elit vagyonosodásának kérdése is. Az irányt tökéletesen tévesnek tartom. Ahelyett, hogy rendre részletesen vizsgálgatni kezdenénk az összes vagyontárgy megszerzésének módját, feltéve a kérdést, hogy vajon nem ütközött-e törvénybe vagy erkölcsbe, helyettük javasolnám az említett teljes vagyonfelmérést és az alapján egyszeri, szigorúan progresszív vagyonadó kivetését.

Még egy korábbi felvetés: a miniszterelnök megemelt adót vezetne be a luxus körébe tartozó tárgyak forgalmazása esetén. De mi tartozna ide? Ezen tárgyak eladása, vétele, ajándékozása, öröklése, egyéb? Számomra kissé kilóg a ló**** (a testrész vérmérséklettől függően behelyettesíthető): „Nekünk már megvan a vagyonunk, na, azt nem adóztatjuk meg, viszont aki majd utánunk akar szerezni, az tejeljen!” (Az ötletet egyelőre elvetették.)

Vagyontárgyak hivatalosan természetesen nem csak magánszemélyek, de szervezetek (pártok, egyesületek, alapítványok, vállalkozások) tulajdonában is lehetnek, de egyrészt adó rájuk is kivethető, másrészt minden esetben feltárható e tulajdontárgyak meglétének előnyeit élvező személyek köre.

Azok a vagyontárgyak, amelyek ugyanakkor termelőeszköznek is minősülnek, mivel termékek előállításához, a velük való kereskedéshez vagy szállításhoz, illetve szolgáltatás nyújtásához szükségesek vagy közigazgatási célúak, természetesen nem esnének a vagyonadó alá, mivel ezek másféle módon folyamatosan egy sor adót, illetéket, járulékot fizetnek, illetve mivel eleve állami tulajdonúak.

Ebben a Satyrblog nevű blogomban 2009. augusztus 30. és 2022. február 5.  között eddig - a blog saját statisztikai rendszerének nyilvántartási adatai szerint - 216 bejegyzés szerepel, összesen 31704 megnyitással, vagyis ugyanennyi el- vagy beleolvasással.

A blog által első sorban érintett témák: versek, labdarúgás, műfordítás, politika, zene, matematika. Egy bejegyzésre átlagosan nagyjából 147 megnyitás esnék, de ne ragadtassuk el magunkat: van közöttük legalább egy kiemelkedő számú megnyitással jellemzett, a számokat torzító bejegyzés: A "Nemzeti dalainkról" című, a Himnuszt és a Szózatot első sorban a zenei megvalósítás szempontjából vizsgálni szándékozott szöveget összesen (velem együtt) 19370 olvasó nyitotta meg, a második legnépesebb 2325 megnyitással a "Gondolatok aktuális politikai kérdésekről" című kisértekezés, a harmadik a 992 el- vagy beleolvasást generáló dalszöveg-fordítási kísérlet, a Suzanne Vega által előadott "Tom's Diner" című dalé. E feltűnően nagy népszerűségi mutatóknak az a titka, hogy a bejegyzések - de legalább a rájuk mutató link - kiemelten megjelentek a blogokat felügyelő és technikailag működtető "ernyőszervezet", az inda nevű oldal felületén is. Ha támadnak hosszabb megszövegezést igénylő gondolataim, folytatom e "Satyrblog" töltögetését; a rövidebbeket a polgári nevemen (Várkonyi Miklós) elérhető Facebook-oldalra szánom.

A polgári nevemen (Várkonyi Miklós) futó Facebook oldalam hasonló "Csillagjegyek" című albumának képeit és bejegyzéseit töltöm fel ide:

	VÍZÖNTŐ: Bort iszom, mert jobban fizet, s prédikálok Öntött vizet.
HALAK: Bezárták a Halakat: rácson lóg a falakat.
.	KOS: Nem várható el e Kostól, hogy bármibe belekóstol
BIKA: Bika bőrén likacsok: lesújtott a bikacsök.
	IKREK: Sajnálom az Ikreket: az egyikük itt rekedt.
RÁK: Tolat a Rák, úgy áll tatja, a haladást hátráltatja.
	OROSZLÁN: Mit eszik egy Oroszlán egy kiszáradt csoroszlyán?
SZŰZ: Sértetlen a szaruhártya, akárcsak a Szűzi párja.
	MÉRLEG: Mérleg karja cser, fenyő, acélból a serpenyő.
SKORPIÓ: Vért szívni egy sor pióca tapadt rá egy Skorpióra.
	NYILAS: Nyilall Sherwood minden fája: Rubin Hód a tövük rágja.
BAK: Nagyon gyors a Bak tatunk, mi csak lassan baktatunk.

Az alábbi, eltérő színnel szereplő szöveget sok évvel korábban írtam, arra reagálva, amit a köznevelési törvény akkor bevezetett. Most a felelevenítésére az adott okot, hogy hétfőn,  2022. január 31-én reggel 8 és 10 óra között a két pedagógus szakszervezet  két órás figyelmeztető sztrájkot hirdetett, amelyet a főhatóságuk, az Emberminisztéium jogtalannak tart, és amelyre a Telex online napilap szerint "a református egyház oktatási hivatalának vezetője az írta hittanoktatóinak, hogy a pedagógussztrájk a baloldal műve, akik amúgy eltörölnék a hittant is".

Kísérleti jelleggel, először az általános közneveldék első és ötödik osztályában, bevezettek egy olyan alternatív tantárgyat, amelynek az a lényege, hogy a köznevelendő gyermek gondviselőjének nyilatkoznia kell: ebben a heti egy órában a gyermeket vajon erkölcsre, vagy hitre neveljék (oktatás ugyanis csak másodlagos jelleggel folyik már). Az elgondolás értelmében a nebulók órarendjében fokozatosan, négy év alatt mind a nyolc osztályra kiterjed a heti egyszeri alkalom. Ha a gondviselő a hitet választja, akkor meg kell adnia, hogy melyik elismert és engedélyezett felekezet felkent képviselője legyen majd a köznevelő.

Az első pillantásra rejtélyesnek és egyértelműen a kulinária témakörébe vágónak tűnő cím valójában könnyen megfejthető, elég csak egy futó pillantást vetni a mellékelt lovagi fényképre, vagy a linken keresztül elérhető sorakozó szövegekre, és azok alapján felidézni a dalok eredeti előadóinak kinézetét, különös tekintettel a hajviseletükre. Valóban, a The Beatles együttes megalakulásának ötvenedik évfordulója tiszteletére láttam neki, hogy nagyjából hetven világsikerű dalukat (valamint Paul McCartney néhány szólólemezen megjelent dalát) magyar szöveggel is elénekelhetővé tegyem.

Amiket tehát a Nyájas Olvasó lát, nem első sorban tartalmi fordítások, inkább talán magyarítások. Amennyire sikerült, megtartottam az angol nyelvű dalszövegek alapvető tartalmi jegyeit, de felülírta ezt a szempontot az elénekelhetőség általam kitűzött igénye. Hogy mennyire lettek valóban elénekelhetőek, annak ellenőrzésére próbát lehet tenni, ehhez elég erre a címre kattintani, ahol a dalok előzetes (nem szuper minőségű) demó felvételeibe bele lehet hallgatni. Az volt a célom a közreadásukkal, hogy ha esetleg profi együttesek a fejükbe veszik örökzölddé vált Beatles-slágerek magyar szöveggel való előadását, akkor legyen valamiféle kiinduló információjuk.

A hivatkozott szövegek itt találhatók.

Diktátor nyalonca, szedd össze magad, 
ha idéznéd a dicső napokat! 
Egy hónapja zártam tizedik évemet, 
illedelmesen kialudtak a gyertyák, 
így a csonkjuk még életben maradt. 
 
Egyetemisták az útjukat járták, 
aznapra másnak is gyorsan vége lett. 
Lobogóikat lengették látszólag, 
szél fútta át a lyuggatott zászlókat. 
Majd felbukkant az alvilág vezére, 
fegyvert adott a csőcselék kezébe, 
kisiklott minden, mint arra hajlamos, 
a Hűvösvölgybe járó villamos. 
Megtiszteljük a tábornokokat, 
nyakukba mára lovaglánc szakadt. 
 
Szélesre nyílt a börtönkapuk rése, 
szabadulásuknak folytatása lett, 
utcára zúdult sok száz bűneset, 
a bosszúszomjból így lett lincselés, 
felforgatás és éles szívlövés, 
éjféli ostrom és másnap virradóra, 
amikor ötöt csöngetett az óra, 
gyilkos sortűz a magát megadóra. 
 
Nem éltek akkor a mai éltetők, 
hazudozásuk jóval érthetőbb. 
Nyugatról vártak mentő sereget, 
de szokás szerint megjött a Kelet, 
és nem működtek, hiába tanítják, 
tankok ellen a felhúzott parittyák, 
nem ismételték Dávid gógyiját, 
visszavágott a páncél-Góliát. 
 
Nemcsak a börtönök, határok is nyíltak, 
migráncs-százezrek vághattak az útnak, 
mert a jövő itt, sajnos, fénytelen, 
hát elindultak – sajnos, nélkülem. 
 
Elismerem, hogy szubjektív e nézet, 
jogod van másképp festeni a képet, 
én elfogadom kellő tisztelettel, 
de mert átéltem, tőlem te se vedd el! 

Arra a szép napra ébredtünk ma reggel, amikor a hivatalos magyar COVID szervek immár beoltottnak, átoltottnak minősítettek két és félmillió magyar (vagy egyéb, országunkban élő nem magyar) állampolgárt, és ez a mennyiségi érték állítólag feljogosít bizonyos vírusvédelmi célzatú lezárások fokozatos feloldására. Tekintsünk bele, vajon honnan származhat ez a két és félmilliós varázsszám. Kezdjük talán nyelvi oldalról. 

Az "átoltott" jelző a nyelvtanban, vagyis formailag is egy befejezett melléknévi igenév, és persze tartalmilag, definíciószerűen is egy végrehajtott, lezárt, befejezett folyamatra jellemző. Az tartozhat ide, aki teljes tejedelmében megkapta a védőoltást, vagyis ha az két dózisú, akkor mindkét adagját. Ugyanakkor emlékszünk, hogy éppen egy vezénylő tábornoki döntés rendelkezett úgy, hogy a vakcinák szűkös rendelkezésre állása miatt az a célszerű, ha minél nagyobb arányukat használjuk fel az első dózis beadására, hiszen már az is nyújt valamiféle védettséget. Az arány azóta is nagyjából 3:1, vagyis egyrészt a két és félmillió első dózist kapott személy közül egyharmad, nagyjából nyolcszázezer kapta meg a másodikat is.  
 
Vegyünk itt figyelembe a lakosságarányos átoltottság szempontjából mérvadó további számadatokat: Hiteles statisztikai adatok szerint 2010-ben tett ki az úgynevezett továbbszámított népesség (népszámlálás+növekedés-fogyás) 10 millió 14324 főt. Most 9.5 millió a népesség, beleértve a "tartósan külföldön állomásozó", de magyar állampolgárok számát is, hiszen őket is számolta a népszámlálás. Ezek becsült száma - megbízható statisztika híján - 200000 fő. Azaz az itthon élő 9,3 millió ember oltottságából célszerű számolni. Közülük 7,8 millió a felnőtt (18 évnél idősebb).  

A megközelítésem és a nyelvtan szerint így a jelenlegi magyar átoltottsági arány millió főben számolva 0,8/7,8 vagyis nagyjából 11%, nem pedig kb. 26%. Ugyanezért a kb. 3,7 millió összesen felhasznált vakcina nagyjából csak 2,5 millió személyt érint, tehát ilyen szempontból a valós, de nem komplett oltottság értéke lehet az a kb. 26%.. 
 
A varázsszám azonban egyéb szempontból is kérdéses. A járványtanászok szerint a fertőzésnek kitett halmaz akkor tekinthető gyakorlatilag egészében immunisnak, ha a meggyógyult fertőzöttek, a soha meg nem fertőzöttek és a beoltottak összege eléri a kb. 60-70%-os arányt az összlakosságon belül. A 7,8 millió fenyegetett esetén a biztosabb 70%-os arányszám több mint 5 millió lakost jelentene, ami több mint kétszeresen meghaladja az operett-tábornoki varázsszámot. Azt javaslom tehát, csupán a matematikát alapul véve, hogy ünnepeljünk visszafogottabban.

Aki Kedves Olvasó ennek a bejegyzésnek a címét elolvassa, joggal szaladhat össze a szemöldöke, ráncosodhat meg a homloka: "Nem gazdagabb ez a cím jó néhány, mondjuk hat ponttal? Meg egy vesszővel?" Ha nem jellemzője, hogy átsiklik a bonyolult rejtélyek felett, akkor egyértelműen biztatnám a kitartásra: messze nem munka nélkül, de eljuthat a megvilágosodásig. A történet nem rövid, és számos elágazással teli; megalapozottan dönthet tehát úgy bármely Kedves Olvasó, hogy az előzményekre nem kiváncsi. Ha így dönt, akkor hagyja ki az első három alább következő linket, vagyis a teljes "Előzmények" fejezetet, és ugorjon közvetlenül a "Napjaink" alcímre. 

Előzmények

Valamikor 6-7 évvel ezelőtt eszembe jutott egy vidám nyelvtörő sor, így hangzott: "Koszorús nagy költőnk Koltón köszörűs." Nem állít ez a sor lehetetlent: versírásból megélni manapság már nem lehet, az élet elengedhetetlen kiadásainak fedezésére az alkotónak vállalnia kell valamiféle biztos pénzkereseti alkalmat. Lehet akár sírásó vagy balett-táncos, mészáros vagy szalmakalap-készítő. A kitalált záró verssort csattanóként használva, már csak egy hihető előzményt, versbeszédet kellett kreálni. És ezen a ponton egy olyan fogáshoz nyúltam, amelyet sem előtte, sem azóta nem használtam: megpróbáltam megírni egy prózai vázlatot a majdani történethez, olyan elemekből, amelyek hangulata nem mond ellent a már ismert felcsattanó zárósornak. Ez a vázlat itt látható.

Most egy fontos lépés következett: a vázlat alapján ki kellett találni a versformát. Mivel a zárósor hangulata erősen kuplészerű, és a vázlat elemei is tükröztek hasonló törekvéseket, logikusnak mutatkozott egy ennek alapvetően ellentmondó, kifejezetten fennkölt versformát megcélozni. A választás így esett a balladára, és néhány nap fáradsággal meg is született egy alkalmas versszöveg, noha az ismert Ajánlás rész nélkül, amely itt tekinthető meg. 

Természetesen az a gyakoribb eset, hogy a fenti két összefüggő, de lényegében eltérő irodalmi műfaj képviselői nem azonos személyek. A gazdag múlt ugyanakkor tartalmaz olyan egybeeséseket, amikor egy és ugyanaz a személy, ugyanabban a műfajban, olykor műveket alkotott, máskor meg mások műveiről alkotott véleményt, recenziót, kritikát. Ha meggondoljuk, az irodalmi paródia egyetlen műalkotásban egyesíti mindkettőt. Alább felidézek egy olyan esetet, amikor közzétettem egy virtuális fórumon egy versrészletet, de semmiféle véleménynyilvánítás nem érkezett hozzá; ekkor elhatároztam, hogy komoly álarcot magamra erőszakolva szabályos kritikai észrevételt írok róla. Megjegyzendő, hogy az itt látható szöveg Ross Satyr "Ujjgyakorlatok" című kötetében szereplő azonos című, jóval hosszabb vers részlete. Következzék tehát először a mű, utána a recenzió.

Derbi

Hórihorgas, meglett zsoké,
eleped egy pincérlányért.
Páncélinge még csak oké,
de mért visel borbélytányért?
Verseny előtt joggal kérded,
hogy lovasa meghibbant-e,
elnézve a pókos térdet …
"Egyes számmal: Rocinante!"

Rugós lábú csodatáltos,
széna helyett érmet zabál.
Aki hajtja, sokat áldoz:
nem tiltja a versenyszabály.
Pénzérmével tűzbe hozod,
és ha jelet ad a starter,
ő csak ring: a pálya mozog.
"Kettes számmal: Angol Parker!"

Gyilkos arcú, púpos zsoké,
billeg fején koronája;
szeme mint a bolondoké:
paripáját nem találja.
Miközben egy jegyet kiad,
szól a kasszás megriadva:
"Technikai okok miatt
a négyes szám nincs kiadva!"

Összenőve tudatunkban
a hajó a kapitánnyal,
ám e szép ló egyedül van:
versenypályán maga szárnyal.
Tintát iszik, ürít verset,
rajtgépbe áll ímmel-ámmal,
repülőrajt – vajon nyerhet?
"Pegazus a hatos számmal!"