A kérdés álnaivnak tűnhet, pedig nem az. A címben hivatkozott versenyben szerintem három induló szerepel, mégpedig az alábbiak:
- pártpreferencia-felmérések (elterjedtebb néven: közvélemény-kutatások)
- választások
- kormányalakítási megbízás
A közvéleménykutató intézmények látványos melléfogásaiból kiindulva odáig többé-kevésbé eljutottak az országgyűlési választásokkal kapcsolatban, hogy „Nem a közvéleménykutatást kell megnyerni, hanem a választást!” A jelszó jól hangzik, de egyrészt nem teljes, másrészt hamis. Hamis, mert nem tesz különbséget a választási „győzelem” arányától függően, és nem teljes, mert közvéleménykutatás többfajta létezhet: országos, illetve az egyes helyi választási körzetekre kiterjedő egyedi felmérések sorozata.
Kezdjük az utóbbiakkal, hiszen ezen a szinten dől el a mandátumok többségének a sorsa. Ha léteznének (ha majd léteznek) ilyenek, azokból kiderülhet, hogy az egyes körzetekben a kormány váltását kitűző szervezetek közül melyiknek a jelöltje indulhat el a legjobb eséllyel. Ennek ismerete abból a szempontból fontos, hogy nagy mértékben segíti a koordinált jelöltállítási taktikában bízó kormányváltó szándékú erők között az egyetlen egyeztetett jelölt kiválasztását. Ez jelentősen eltérhet attól a kiválasztási módszertől, amelynek alapja az országos támogatottsági adatok arányát tükröző megoszlás, ahogyan ez a 2014-es választás során volt. Számomra logikusnak tűnik a helyi preferencia-felmérések alapján történő jelöltállítás, annál is inkább, mivel ez még vereség esetén is garantálhatja az ott keletkező töredékszavazatok minimalizálását.
Nem fölöslegesek az országos preferencia-felmérések sem, mert ha elég frissek és elég pontosak, akkor kiolvasható belőlük, hogy nagy valószínűséggel mely szervezetek nem érik el a Parlamentbe való bejutás küszöbét, így a rájuk leadandó listás szavazatok minden bizonnyal elvesznek. De csak ennyi a szerepük, nem több.
A választások „megnyerése”, amint már jeleztem, többféle következményt vonhat maga után attól függően, hogy milyen a győzelem aránya. A kétharmados arány a győztes szervezet gyakorlatilag korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalmát eredményezheti, és csak ők döntik el, hogy a demokratikus működésből mit tartanak meg és mi törölnek el – persze azt is, hogy a korábban eltöröltek közül mit állítanak vissza. Az 50%-ot meghaladó (abszolút) győzelem egyrészt a hatalomban maradást vagy a hatalomváltást jelenti, másrészt viszont azt, hogy a fontos, sarkalatos törvények változtatására jogállami keretek között gyakorlatilag nem lesz mód.
A legérdekesebb verzió azonban az 50%-ot el nem érő (relatív) győzelem. Ez azt jelenti, hogy a győztes szervezet vezetője (miniszterelnök-jelöltje) kap kormányalakítási megbízást – és itt jutunk el a „Mit kell megnyerni” kérdésre adható harmadik válaszhoz –, ám működőképes kormányt csak legalább egy koalíciós partner bevonásával, vagy nagyon stabil külső támogatók megnyerésével alakíthat. Ez az a szituáció, amelynek elérését kell kitűznie a jelenlegi kormányt leváltani szándékozó szervezeteknek. Mit kell ehhez tenniük? A válasz körvonalait korábban itt már vázoltam, most összefoglalom:
- Friss és pontos pártpreferencia-adatokat kell szerezniük lehetőleg minden egyes helyi körzetben, és azokra kell alapozniuk az egyetlen közös kormányváltó jelölt kiválasztását.
- Friss és pontos országos pártpreferencia-adatokat kell szerezniük, hogy kizárhassák az olyan szervezetek listájára történő szavazást, amelyek várhatóan biztosan nem érik el a bejutási küszöböt.
- Meg kell győzniük a szavazóikat, hogy a körzetben is, a listákon is a győzelmi esélyt nyújtó jelöltekre szavazzanak. Ha mindezek eredményeképpen sikerül a jelenlegi vezető pártot az 50%-os küszöb alatt tartani, akkor következik a végső, nagyon fontos lépés:
- Vissza kell utasítaniuk a jelenleg hatalmon levő politikai szervezet minden koalíciókötési, illetve külső támogatásra irányuló kérését, és második lépésben, a relatív sorrendben második helyezést elért szervezet vezetésével technikai kormánykoalíciót kell alakítaniuk.
