Csendesült, szemerkélt, majd elállt egészen.
A mély televényben szétfutó gyökérzet
keskeny hajszálcsövek háló-szövetében
görgette alá a pára-gyöngyöcskéket.
Sebesen eloszló felhők hasadékán
aranyló nyíllövés szállt a vizes tájra,
és egy földrög alól tekergőzve, némán
gyűrűzött elő a mélység gilisztája.
Mint kis világának büszke teremtménye,
itták szemei a széles horizontot …
Nem bízhattuk rá a puszta szerencsére,
leírtuk tehát, mit elveiről mondott.
”A Teremtés Urát mi más cél vezette:
az én fajtám teszi termővé a földet,
és ha kedve szottyan némi élvezetre,
futó pásztorórát önmagával tölthet.
Jómagam nemzek és hozok is világra
elvemet, létemet folytató utódot,
én vagyok családfám nőága, fiága,
a Gyűrű szentsége vérembe ivódott.
Hóhérbárd ha rám sújt, kétszerezi létem:
fenséges élet vár mindkét féldarabra …”
Maradt még érve, de nem folytatta mégsem:
a mondandóját egy csirke elharapta.
Gőzölgő szemétdomb uralja az udvart:
kicsorbult cserepek, szakadt papírtálak,
kifakult, elfoszló, darabokra szabdalt
rongycafatok között csirkék kapirgálnak.
Odajön egyikük, érdeklődik hosszan,
mit rejt a krónikás macskakaparása.
Közre is adom, hogy másokkal megosszam:
testi tápja hasznát más szellem is lássa.
”Tudatára, amely egyszerű és tiszta,
millió esztendők rétege rakódott.
Tisztelem érte, hisz földim a giliszta:
primitív génjei így alkotnak kódot.
Korlátolt világa úgy van összerakva:
higgye és hirdesse, hogy ő van a csúcson,
és a rút vég képe, hogy egy csőr bekapja,
soha mogyorónyi eszébe se jusson.
Hogyan érthetné a sugárzó fenséget,
mely a mi időnkbe, terünkbe ivódott,
őseink révén a dicső múltba égett,
és betölt minden kis tojásdad utódot?
Hálatelt mosollyal felszedi a gazdi,
tisztára dörgölve szakajtóba rakja …”
Mondta volna még, de egy éhes ravaszdi
hosszú mondandóját, sajnos, elharapta.
Tövig szopogatva az utolsó csontot,
zsírfolttól, vérfolttól megtörölve képét,
a jóllakott róka új érveket mondott,
melyek a csirkéét darabokra tépték.
” Világ közepének önmagát képzelve,
épp kezemre játszik tollas kis barátom,
nem keserít el, hogy nem éppen lángelme:
nagyzoló hitének én csak hasznát látom.
A fentiek mellett néhány szót ejtett még:
”Higgye el, korántsem falánkságom hajtott:
nehezen fér össze róka és tejtermék,
nem irigyeltem a hollótól a sajtot.
Ám egy halvacsora sosem jöhet rosszkor,
színesíti kissé a táplálékláncom:
ha lecsökken bennem kálcium és foszfor,
egy fogós csukával csiki-csukit játszom.
Ön- és fajfenntartó örök körforgásról
széles a tudásom, kérdezhetnek bármit.
Amikor üldöznek, vagy a vágy korbácsol,
erdőkön-mezőkön lyukak sora csábít.
Jobb egy tréfa erre, mint száz hittanóra!”
Hamiskás mosollyal kacsintott előtte,
de egyikünk sem várt ilyen csattanóra:
jött egy puskás ember, s a poént lelőtte …
Sorba kiterítve fekszenek békésen,
golyóütött bőrük kissé még párállik,
fürge volt a lábuk, nem elég gyors mégsem -
divatos bundákká válnak a bundáik.
Harsan a vadászkürt, a hajtás lefújva,
a sok állatvédő sorra lóról pattan,
a lőfegyvereket kiürítik újra,
habzó pezsgő csillan karcsú poharakban.
Borvörös szmokinghoz fehér színű nadrág,
megcsillan a napfény csillogó csizmákon,
zavaros szemekben alig burkolt vadság,
tágult pupillákban gyilkolási mákony.
”Ne ítélj meg minket erkölcs magasából,
elfogadott tény, hogy tettünk tisztességes.
Amíg él az állat, nem fél a haláltól:
egyikük sem sejti, hogy a léte véges.
Minket kell sajnálni: élünk a tudattal,
hogy vége szakadhat akármelyik percben,
nézd el, hogy tivornya, vadászat vigasztal,
letört szivarvégnél karcsú gyufa sercen.
Porból lett a testünk, ismét azzá porlad,
a földből vétettünk, oda térünk vissza.
S hosszú tél után ha porhanyóssá olvad,
kidugja fejét egy tekergő giliszta …”
A szöveg négy folytatásra, négy szakaszra törése szándékos. A szándékom szerintem átlátható, de nem fedem fel: dolgozzon meg az a Nyájas Olvasó az élményért!
